Hogy miért, azt én nem tudom,
De néha nyári éjjelen
Felébredek, és ilyenkor
Valamire emlékezem.
Akkor mikor fel fel csendül
A nagy templom harangszava,
Elgondolom a rég múltat:
Milyen jó volt akkoron még . . .
És ilyenkor lep meg annyi
Régi-régi nyári emlék
Alig alig emlékszem már
De van még egy kis fényképem,
S mikor nagyon elbúsulok
Soká sírva nézdegélem.
És én tudom, hogy ilyenkor
Sok sok ember zokog velem,
S van kinek tán fényképe sincs:
Nyár volt . . . Szép volt . . . Emlékezem . . .

Alkonyodott . . .
Óriási bíbor felleg ragyogott a vörös égen,
Alkonyodott és reám szállt az egyik kis, bús emlékem,
Bíbor szikrák, bíbor tüzek takarták az arany napot
Lelkem testem szép dalt érzett, új dalt érzett, sugallatot.

Szent nagy órák bátor tüze, gyáva percek fergetegje
Lángolt bele csillogóan két nagy fekete szemembe,
Lelkem titkos mély sugara ezer rhapsódiát érzett,
És a bíbor alkonyatnál megáldtam a mindenséget.

Éjszaka lett . . .
Az óriási bíbor felleg eltűnt már a vörös égről
De az éji sötétben is álmodik a lelkem szépről,
Búban bajban, szennyben vágyban, elkísérnek a szép dalok,
Boldogságban, fájdalomban kísérnek a sugallatok.

Valamelyik holdas éjszakán,
Karjára vett Édesanyám
Csitított, csókolt csendben,

És messze térben, időben
Őt kerestem minden nőben,
És minden szerelemben.

Valamelyik holdas éjszakán
Leány asszony vagy angyal tán
Felemelte kezem,

S a kis rózsaszirmok fekhelyén
Valahol szívem rejtekén
Azóta emlékezem.

Valamelyik holdas éjszakán
Egy asszony ajka omlott rám
Mikor még gyermek voltam,

S eljövendő végórámon
Asszony ajka lesz a számon
Ha összeomlok holtan.

"Néhai Horváth György barátom emlékének."

Ma visszajöttél újra régi jó barát
Visszaszállott halvány, sápadt szellem-arcod.
Láttalak, mint egykor régen, ma már régen
Ifjan kacagva pompás búja réten
Láttalak vágyva nézni szőke nők után
Mint oly sokszor, oly sok tavaszi délután,
Láttalak mosolyogni sötét szemeddel.
Ma visszajöttél újra régi jó barát.

Uram ne hívj, én nem jöhetek
Nem jöhetek a kínban hozzád
Ki kacagva elkerültelek,
Uram ne hívj, én nem jöhetek.
Más utakon jártam mindig én
Nem tapostam soha ösvényedet
És most Uram, hogy összerogytam
Hajtsam meg fáradott fejem
És most, hogy erőmből kifogytam,
Nedvesítse könny a szemem.
Nem Uram, nem, pedig fáradt vagyok
Törékeny, mint a száradt kóró
És előttem ragyog a fényes út
De nem, inkább töviskoszorút,
De nem megyek hozzád én Uram
Hisz mindig más volt az én Uram
Más úton jártam, más házban háltam,
Elkerültem a te házadat
Fényben pompázó oltáradat.
Én hát nem jöhetek Uram,
Ne hívj, hagyj menni csak tovább
Előre meddig a szemem ellát,
Haggj menni engem jó Uram.