Szürke homály ködösíti szemem,
Mi nem tud eloszlani szertelen.

Ragyogás mi egykor voltam,
Csupán csak árnyéka múltnak.

Én szenvedésre születtem,
Mártír élet a keresztem.

Szavam kopik mint a nevem,
Kifog majd hinni nekem?

Csak egyetlen szó elég lett volna,
csak egyszer mondtad volna hogy szeretsz,
s én megtettem volna mindent érted
hisz elraboltad a szívemet.

Csak egyetlen egyszer hallottad volna
szívemnek csendes sóhaját,
hiszen hozzád szólt oly halkan, szelíden
amilyen halkan suttognak a fák.

Csak egyetlen percet vártál még volna,
amíg letépem kínzó láncomat,
hogy ne legyen semmi, mi gátat szab nékem
s tomboló viharként átadom magam.

Csak egyetlen perc, mit nem tudtál kivárni!
s egyetlen perc alatt minden elveszett!
Csak egyetlen könnycsepp mit hullajtok érted,
azután végleg messzire megyek.

Karjaid között elfeledtem
mindent ,mi úgy fáj most nekem,
háborgó lelkem megnyugtattad
mely izzó szikrákat lövellt.

Szemednek fénylő sugarában
újra láttam az arcomat,
míg öleltél szelíden, némán,
s most gúzsba köt a gondolat.

Jobb volna tőled messze futni
s temetni mindent egymagam,
vad szelek szárnyán elsuhanni,
nem bírom már a láncokat.

Jobb volna temetni végleg
ami már régen elveszett,
Felejts el! Ne gyere többé!
Nem kell hogy itt maradj velem!

Nem a ruha teszi az embert
azt mondják mindig annyian.
Dehogynem! Koldussal ki áll szóba?
Mért ül ott mindig egymaga?

Hisz egykor lehetett ő is
okos, vagy erős, férfias,
ki tudja mi történt véle?
Talán egy szörnyű tragédia!

Ne ítélj előre senkit!
Nem tudod mi vitte reá!
Ma mindened van, de ki tudja holnap
lesz- e még aki hazavár?

Ma drága ruhákban villogsz,
s talán a szíved jéghideg,
mégis, most körül hízelegnek
hisz tudják! Teli a zsebed!

Tedd le a drága ruhákat
s öltözz rongyokba csendesen,
vegyülj a gazdagok közé,
lesz-e ki szóba áll veled?

S akkor fogod csak észrevenni
hány ember van , ki észrevesz
ki áll melletted jóban-rosszban,
s ki az ki pénzedért szeret!

Ki egyszer elárult ne engedd vissza!
Hiába próbálsz megbocsájtani,
hiába próbálod nem tudod feledni
nem tudod törölni az emlékeid.

Ki egyszer elárult százszor is elfog!
Hiába ígér néked kincseket!
Hiába kapsz tőle égő,piros rózsát
tövise véresre szúrja a kezed.

Hiába próbálsz újra hinni néki
az örökös kétely mindig benned él,
hisz a széttört vázát is hiába ragasztod,
szilánkot hagy az összetört cserép.

Ne menj hát vissza a múltba!
Töröld le hulló könnyedet,
s várj,míg a kihullott könnyed
meggyógyítja a szívedet!