Hogy győz a jobb , a jobbik ?
Volt igazság és jobb is
Van annak vagy több száz éve
Már eladták az országot élve
Ha kinyitod a szádat félve
Munkád kenyered nem lesz
Kormányunk róla eleget tesz
Nincs ki Magyarért feláll
SEGÍTSÉG! Magyarország kiállt
Vagy lesz majd egy mégis?
Ki mer és áll az élre?
És elsöpri az elnyomót? Félre!

Hazáért kik tettek régen
Emlékét nekik őrzi béke
Élünk belőlük mint emlék
Állj fel! Mire vársz még?
Emlékezni Petőfi és Kossuthra
Attól még maradunk csonka
Emlékezni szép és nemes
De ne feledd most van jelen
Létünk már sajnos régen
Nincs mi zengje Földön égen
Nem csak nagy ország
De volt Magyarország

Mi csak ülünk és tűrünk
Hol van mikor a határt
Tenger, három fogta körül
Magyar már semminek sem örül
Zászlónk és benne a címer
Hazánknak nagyságát jelképezte
Erejét, hazafiság, szeretet képezte
Kivágni ősi címert
Zászlónkból ki merte?
Ki ezt tette nem magyar a lelke
Csonka lett mint a Haza
Nem lengeti szívnek dala

Hogy tekintesz büszkén a múltra?
Ha tűröd semmit nem tanulva
Ne hagyd, hogy e név feledésbe merüljön
Véred add érte bármibe is kerüljön
Büszkén vallni, hogy mered?
Ha ereidben nem Magyar vér pezseg!
Zászlónkon befoltozzuk a lyukat
Nagy Magyarországhoz utat így mutat
Ne sírj a múlton nem kell zokognod
Volt miből legyen okolnod
Add és ne sajnáltasd magad
Emléket majd mit hagysz
Büszke lesz a magyar apraja és nagyja
Kér a MAGYAR NÉV sírva, könyörögve
Húzd ki magad ne görnyedj örökre

Magam ellen harcolok érted,
S hogy miért nem győzök, nem érted.
Miért vagyok gyáva?
Ha lelkem éktelen vadvirága
Testembe visszaszállna.
Elvittelek a titkos kertbe;
Küszködve, hogy tényleg gyer` be
Rettegve, hogy tüskéimtől
Véres sebbel mész el egyből.
Bárcsak levágnád mind e tüskét,
S érinthetném, mi megvéd,
Lelkednek finoman szőtt selymét.
Könnyű rétre bár ne vágynék;
Megöl ott a végtelen játék.
Nem süt a nap sem oly szőkén,
Átkozott fényétől megvakult már elmém.
Könnyeimet elsírtam mind, látod.
Fonnyadva álmodom üresen az álmot.
Ha feladsz engem a harcomban,
Elfogadom: így jól van.
De félek, mert emlékszem még,
Milyen is a nélküled-lét.

Miért nem tiszavirágnak születtem,
Hogy a szerelemnek adjam életem,
Hogy ne legyen idő a fájdalomra,
Amit a szerelem szül a világra.

Miért nem tiszavirágnak születtem,
Hogy szerelem legyen minden percemben,
Hogy meg ne értsem a fájdalmas véget,
Mert veled én nem lehetek eleget.

Miért nem tiszavirágnak születtem,
Hogy majd halál legyen a menedékem,
Hogy ne kelljen ezt megélnem:
Elhagysz engem,kedvesem.

Te adtál életet nekem,
Velem vívtad a harcot.
Mikor a kínod elcsitult,
Az ajkad mosolyra simult
S láttál egy síró arcot.

Igy jöttem a világra én,
Indult a közös élet.
Nálad volt puha otthonom,
de felnőttem s egy szép napon
Elhagytalak téged.

Éltük a magunk életét
Egymástól messze , távol.
Megirtunk sok sok levelet,
S a köztünk lévő szeretet
Uj utakat kovácsolt.

Igy lett, hogy élted alkonyán
A világ másik oldalán
Csendes napjaid éled,

Most én fogom a kezedet
Vezetlek, óvom léptedet,
Amig csak tart az élet.

Egy idő óta hallgatok.
Telnek a hetek, hónapok,
És nekem nincs mit mondanom.
Üres az élet? Nincs dalom?
Vagy talán végre nyugtom leltem;
Megpihent mégis zajló lelkem.
Az örömet leirni nem kell,
A nappal kel fel minden reggel.
Látom a kinyílt rózsaszálban,
Az unokáim mosolyában.
Bárányfelhőben fenn az égen,
Anyám dúdoló énekében.
Esőcsepp, ha puhán kopog,
A könyvben amit olvasok.
Ennél többet nem is remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

De ha valami dúl belül,
Nyugtalan lelkem elmerül
A céltalan önmardosásba?
Vagy a hibát keressem másban?
Nincs jóérzés az emberekben?
Mért bántanak, ha nem érdemlem?
Mikor gyász ért, miért pont engem?
Mit mulasztottam? Háborog bennem.
Ha fáj a szív s nehéz kibírni,
Ilyenkor írni kell, csak írni.
Mint virágszál az őszi síron,
Sötét betük fehér papíron,
Telve hittel, vigasztalással,
A gondot megosztottam mással.
Ennél többet már nem remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.