Hosszú asztalnál ülök magamban,
Hajam a homlokomra csorog,
S a keskeny ablakon át,
Holdnővér a képembe vigyorog.
Fejem a két tenyeremben,
Benne számadás kavarog: szeretlek!
Ám a szó mit sem ér magában?
Emlékezem.
Nyelvemen még parázslik régi csókjaid helye,
De most kereslek, hogy felfedezhesselek újra.
Képek az agyamban.
Behunyom a szemem és látom,
Ahogy méhed gyümölcse, gyönyörű gyermek
Az öledbe simul.
Irigylem és féltem őt!
Ártó kezek! Riadjatok el!
Mert haragom vad tajtékot tör
A gyűlölet szikláján!
Élet vagytok az életemből.
Ha örömötök van, az az enyém is.
Ha bánatotok van, az mind az enyém?
Csapong a képzelet. Mellettem vagy.
Mélyhűtött agyamban lassan enged a fagy.
Kezemben tartom a kezed. Vérünk lüktet?
S nekem fel kell riadnom,
Mert a vágy kegyetlenül büntet.
Magamat adnám érted.
Talán elhiszed. Talán megérted.
Talán egyszer ledobod majd nehéz vérted?
A befogott vad dühösen járkál ketrecében.
De az alom nem felejti el.
Körülötte kering, s szólnak hozzá:
Emelje a fejét fel!
Lelkemmel, agyammal és minden ízemmel
Vágyom rád! Ennyi az egész?
Mert ez a könyörgés magamért szól:
Hozzád.

Változunk egy perc alatt,
mások lettünk egy év alatt.
Másként látlak téged,
másképp látsz engem.
Már a világ sem olyan,
nem olyan, mint régen.
A szeretet elavult,
szerelmünk elfakult,
mint egy régi fénykép
a doboz alján,
porosodik, s tán,
ha újra látjuk egymást,
nem szeretünk mást.

Úgy szeretnélek, oly boldoggá tenni,
S minél több időt temelletted lenni!
Mert ha te boldog vagy, még boldogabb vagyok,
Temelletted én, az is maradok!

Jó veled ezt én nem tagadom,
De miért kéne tagadni? Nem is akarom!
Szívem lángra gyúl, lángja magasra tör,
Melletted a bánat többé nem gyötör!

Szeretlek én téged, mint még senki mást,
Karod átölel, mint egy védő palást.
S ha te boldog vagy, még boldogabb vagyok,
S melletted én az is maradok!

Szép a lánynak a haja,
Rásütött a nap sugara.
Milyen szép volt, mint a rózsaszál.
Látom, hogy rosszulnak az Egek.
Nem lesz vége a nyárnak,
Légy őszintén angyal.
Szép a lánynak a haja
Válasz ha átölelsz
Az én karjaimban,
Felszállnak a Mennyekben emlékek
Ne dobd el a boldogságod,
Hozd vissza a virágomat.
Te a virágszálam vagy.
Szép a lánynak a haja
Mégis megfognám a kezét.
Jöjj vissza hozzám, kisleány.

Az Idő csiganyálon kúszik,
pedig mindig siettetnénk, a munka végét, a forróságot, vagy a hideget.
Aztán az év végéhez közeledve nyúlcipőt húz az Idő,
Átrohan az adventen, a csillagszórókon, és meg sem áll a zajos petárdákig.
Ünnepel a világ, búcsúztatja a szépet és a rosszat,
a remény és az elmúlás felett érzett keserédes üresség keveredik a pezsgőszagú lehelettel.
Olyan ez, mint amikor egy varázslatos utazás után a húgyfoltokat kerülgeted a hazai flaszteren.
S ha túl sokat ittál, kitör belőled az óév fájdalmának vulkánja.
Fogadkozunk, hogy jövőre megváltozunk, szuperhősökké vagy csak jobb emberekké válunk.
Kevély tort ül felettünk az Idő, a másnapot lencsébe és malacsültbe folytjuk,
és miközben bambán átsiklunk az újévi jókívánságokon,
reménykedünk, hogy idén talán kegyesebbek lesznek velünk az Istenek.