Ennyire rossz verset írnok,
hogy nem kell senkinek.
Hát én nem sírok
ha nem kell az ördög veszi meg.

Nem volnék senki
de én mégsem hiszem
Nehéz embernek lenni
terhem nehéz, mégis magam viszem.

Te elátkozott kemény világ
mond mért bántasz engemet?
Egy ember most hozzád kiált
mond mért gyötröd szívemet.

Álmom volt rég
de már nem álmodok.
Az ég már nem kék
és most útnak indulok.


Vándorok útján
örökre néma leszek.
De a kötők fáján
ott leszek én is veled.

Írtam két verset én,
az egyiket tavaly a másikat idén.
Az egyik rímelt a másik nem,
az egyik neked tetszett a másik nekem.
Volt ebben minden, az én életem
volt, ami igaz és volt, ami nem.
Volt ebben virág: liliom, és rózsa
össze volt kötve egy szép bokrétába.
Mégsem volt elég, hogy szívedet meghódítsa.

Jó, hogy itt vagy mellettem
ez megnyugtat engem.
Ha rossz kedvem van te velem vagy
nyugtatol és simogatsz.
Akkor vagyok boldog én,
ha nevetni látlak én.
Jó kedved van nevetel,
s közben vicceket mesélsz el.
Köszönöm, hogy életet adtál nekem,
Amíg élek nem feledem sohasem.
Szeretlek, hisz itt élsz az én szívemben,
hisz te játszol főszerepet az életemben.
Téged nem bánthat senki és semmi,
mert abba bele tudnék halni.
Hálát adok istennek,
hogy felneveltél engemet.
Ezzel zárom versemet
Ne félj, itt vagyok melletted,
védelmezlek, ápolgatlak,
s bármi rossztól meg is óvlak.
Hisz neked köszönhetem az életet,
a sok-sok boldog perceket.
Hisz néked köszönhetem, hogy ember lettem,
törődésben, szeretetben volt sok részem.
Mert te megtanítottad nekem,
hogy tisztelettudónak kell lennem,
s, hogy őszintén nézek fel mindenkire,
s ne tegyek kivételt, s megjegyzést senkire.
S, hogy fogadjak el minden embert,
segédkezzek, ahogy lehet,
hogy büszkén léphessek majd előre,
s hogy bűn, erőszak sosem jött kezemre.
Mert ezt tanultam tőled anya,
erre más is büszke volna.
S én bátran kiabálom a világba,
hogy anya csak egy van, de nem hiába.

Valahol itt a rengetegben
a Naszály tölgy fái között.
Lépted hallom az őszi csendbe
ősi sebből friss könnypatak fakad.
A bíbor színű alkonyatban
a szél dér virágját szórja.
Valahogy régi tűznek fénye lobban
mintha bennem égne már a lángja.
Valahogy az élő vágyak útján
ma még találkozom veled.
Pedig az őszi erdő sárga lombján
ezüstös dér nevet.
De mit mondhat egy gyáva ember
ha a félelem ösvényén halad.
Ki szólni hozzád régen nem mer
hisz gazul magadra hagytalak.
Itt az omladozó lombok alatt
újra bocsánatod kérem.
Lelkem szárnyán sóhaj fakad
kérlek bocsáss meg nékem.

Ennyi marad-Korponai István

Egy ágy,egy pohár
egy kitaposott papucs
viseletes,fakult pantalló.
Megalvadt álmok,remények
a szürke fal repedéseiben.
Fecnik,eltépett lapok,
Félbehagyott kézirat
Nikotintól sárga Ingujj
Eldőlt,borosüvegek
Egy szobor,egy emléklap
Könyvek szanasz?tt
Áprily az ágy alatt.
Itt hagyott lépések zaja,
Megkövült tekintet vonala
Sóhaj, a volt időnek tanúja.
Az éjjel csendben
elszenderedett,árva lett
a magány és a kín.
Faág lábujján,az ennyi volt
s ennyi maradt felírat

Időbe olvad egy élet
a bejárt úton por enyészet.
De az utolsó szívdobbanás erejétől
megrepedt a nap gyémánt korongja.