Szakíts le rólam egy virágot.
Ágamra nőtt lélekszilánkot.
Sötét földbe merült gyökerem,
táplálta fényre az életem.

Szakítsad le, vigyázz rá nagyon.
Ilyen nem terem csak úgy vadon.
Belőlem fakad ez a virág.
Lélek mélyből izzó szalmaláng.

Szép a magyar a költő ajkán,
és szívemben van a szépsége,

de a szép szónak minden
nyelven egyenlő az értéke.

Ki bejárta a világot,
az egy kissé messzebb látott,

és minden népnek embere,
mert a földnek nincsen pereme.

De kétségtelenűl szép a magyar,
főképpen ha szívből szaval.

Mint egy kis király ültem a szánkón
melyet nagyanyám mererőltetésel húzta.
Enyhe pelyhek hullottak az égből
és a hó mint patyolatos fehér takaró
fedte be a keményre fagyott földet,

Ölemben tartottam egy barna papírban
burkolt csomagot, mert nagyanyám megkért
hogy szorosan tartva vigyázzak rá.
A falu szegényeihez voltunk útba, kiket
megsegített. Ilyen volt az én nagyanyám.

Az én nagyanyám egy áldott lélek volt
kit az Úristen már régen szívébe vette.
Hóviharban vagy kánikulában, az én
nagyanyám életében mindig akadt valaki
kit önmagánál fontosabbnak tekintette.

Egy vérző naplemente
kopár ágak mögött
és a téli szellő csipős
a szürke fasor között.

Egyedül sétálok
egy elhagyott tájban.
Rendelet szerint
takart orrom, szájam.

El vagyok zárkózva,
s ha ajtómon kilépek,
társak hiányában
magammal beszélek.

Megszűnt a múlt
és megszűnt a jövő.
Sőt e zord jelenben
eltűnik az idő.

E pár sor nem csak köszönet
évtizedes együttlétünkért,
melyben épp úgy megosztottuk
a jót mint a rosszat,
hol lábra segítettük egymást
ha bármelyikünk roskadt.

Már annyira összenőtünk
mint sziámi ikrek, és gyakran
már a gondolataink is azonos,
és amit átéltünk mindkettőnk
örök és megosztott dicsősége.

Íme két egyén mely egymásra talált
és közösen és bátran nézett szembe
egy viharos sorsnak akadályaival.
Íme két test mely összeidomult.
Íme két lélek mely egymáshoz simult.