Pokol

Egyre mélyebbre a spirális sötétségben
A borzalmak fokozódnak és szaporodnak.
Nincs többé lelkiismeret-furdalás, csak kétségbeesés
Amint az égő kén bűze
Áthatja a levegő súlyos komorságát.
Dantén kívül bármely más utazó
döbbent kiáltással kérdezhetné:
– Ez valóban az isteni rendelet lehet?

Purgatórium

A Földhöz hasonlóan a Purgatórium is egy hely
Hol a küzdelem és folyamatos törekvés ural,
Talán maga a Föld, melynek valamilyen oknál fogva
Az igazi célja félre lett értve.
A mindennapi kenyerünket homlokunk verejtékével keressük,
A boldogságot meg kell érdemelni, de milyen áron és hogyan?
Azok számára, akik bátrak, a világ csak egy szín játék
Amelyben minden pillanatban a játékos vagy vethet, vagy arathat.

Mennyország

Egy szép álom, de nem több mint álom,
Amelyben a körök csupán egy mennyei játék szimbólumai.
Azok, akik felfelé néznek, tudják, hogy még az ég sem stabil,
hanem állandó változatokon megy keresztül.
A hatalmas lehetőségek óraműve ketyeg.
És amikor lejár az óra, és kihunynak a csillagok,
Megszűnnek a mennyek, a poklok, és a purgatóriumok.
Csak néma sötétség, és talán egy új kezdetnek távoli hajnala.

Rossz költőként élni csak álandó bánat,
rogyadozó omló falú lelked, házad.
Verseidet csak talán a rigó fütyüli,
soha senki nem mondja, hogy kell neki.

De a sok híres, akiket ünnepelnek,
ha csak egy szavuk is szólal, hát figyelnek.
Csodaszép az életük, remekelnek ők,
könyvek hadait töltik meg a jó költők.

Mikor a rossz költő hazafelé ballag
kavarog benne sok rímbeszedett maszlag,
szakadt kabátját összehúzza hát magán,
hisz benne, hogy nagy költő lesz egyszer talán.

Csodák csókját hozza szél
érezheti mind, aki él.
A frissen sült kenyér illatát,
hogy este együtt a család.
A szomszédban zongoraszó hallik,
az idő hajgumiként nyúlik.
Nyílnak a kertben a virágok,
össze simulnak idegen világok.
Az élet örömhangon zenél,
a szépség nem a nagy dolgokban él.

Többet várni, mit ad nekünk
elszaladó élet,
olyan, mint a mennyek fölé
tenni fel a lécet.

Lapot húztam huszonegyre
nem tudom mit várok,
vad kalandba vágtam magam
sorsom arcon hágom.

Lehet, hogy már holnapután
nyúl viszi a puskát,
benne van ez a pakliban
vállalom a buktát.

Írtam egy pár sort, bár nem vagyok nő,
de belegondoltam mit érezhetett ő.

Sétálva este a parkban
egy fekvő férfit láttam a bokorban.
Jól van uram? Kérdeztem tőle,
de válasz helyett arcomban volt ökle.
Ugrott vágyával durván énrám,
magját belémlökte, s hörgött némán,
és jött a másik élveteg barom,
úgy éreztem jobb ha most hagyom,
mert szabad csak akkor leszek,
ha e szörnyűségbe beleegyezek.
Négyszer-ötször tették meg velem,
a fájdalomtól felejtettem nevem.
Mikor ott hagytak a fűben pihegve
felhúztam bugyimat lassan remegve,
szégyenérzettel telve indultam haza,
úgy döntöttem ezt nem mondom el soha.