Hosszú az út az állomásig
s azon tűnődöm, mit vegyek?
Valami szépet szeretnék most,
amelyben örömed leled.
Elbambulok. És nem veszem észre,
hogy a vonat jön, s hirtelen
csak a vonatok sípolása
hangzik fülembe élesen.
felszállok gyorsan, s álmos utasok
közé leülök csendesen,
kora hajnal van, alig van élet,
s néhány utas még szendereg.
Lehunyt szemekkel utazom én is,
a kupé olyan jó meleg,
vagy csak a vágy fűt, nem tudom már,
amellyel hozzád érkezem.
Nem tudtam neked venni semmit,
hisz a vonat jött hirtelen,
pedig annyira szerettem volna,
hogy érezd: fontos vagy énnekem.
Rád gondolok, és feltolul bennem
annyi öröm, és félelem,
vajon szeretsz még? S vársz- e, engem?
Kérdezem magamtól csendesen.
És a vonat most közelebb visz,
egyre gyorsabban robog velem,
olyan hangosan zakatol most,
akár az én bolond szívem.
Aztán hirtelen megáll, s látom,
olyan boldogan integetsz!
Nem tudok szólni, karodba omlok.
De jó, hogy itt vagy kedvesem!
Mintha valami fény derengne,
amely átjárja mindenem,
s összeforrunk egy ölelésben,
szelíden, szerelmesen.

Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?

Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?

Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?

Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?


Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?

Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.

Sosem szabadna annyira szeretni,
hogy önzetlen adod teljes szívedet,
mert aki ilyen forrón tud szeretni,
az egyetlen bántó szótól is remeg.
Mint rezgő nyárfa, mely hajlong a szélben,
és a vad vihar az ágát tépi meg,
s jajongva sír a késő éjszakában,
a megsebzett szív is éppen úgy rezeg.
Sosem szabadna elhinni mindent,
hisz az élet egy viharos sziget,
hol pihen a test, de sajog a lélek,
amíg nyugalmad végre megleled.
Sosem szabadna feledni mindent,
s az utolsó percig hinni kellene,
hogy az a régmúlt, halomba hullt álom,
egyszer talán még színes is lehet.
Sosem szabadna csüggedni, sírni,
csak küzdeni! Hiszen mindig érdemes!
Amíg egyet is dobban a szívünk,
hinni kell azt, hogy eztán jobb jöhet.

Vissza fog térni még egy kis időre
a nyár is, amely most néma búcsút int,
fáradt szemeit lehunyva, tartva,
valahol most még mélyen álmodik.

Könnyes szemekkel néz le a földre,
szemében most is bágyadt fény ragyog,
majd a szeptemberi napsütésbe érve
aranyló sugara újra felragyog.

Vissza fogsz jönni te is, nemsokára,
tudom, lesznek még közös holnapok,
s együtt érünk a szeptemberi fénybe,
mikor az ősz az ablakon kopog.

Vissza vágysz majd, ha őszi lombhulláskor
fáradt szíved majd újra feldobog,
s hideg szobában, ágyad szélén ülve
nyirkos ősz csókol majd csak homlokon.

Visszajössz majd a szeptemberi nyárral,
hozzám száll most is titkon sóhajod,
nappal tagadod, de párnádon éjjel
titokban most is néma könny ragyog.

Most látni milyen esendő az ember!
Mennyi szép álmot zúznak szerteszét,
büszkeségből és rút hatalomvágyból,
összerombolva mások életét.

Az egyik küszködik százezernyi gonddal,
és mégis! Mégis! Annyi jót remél,
a másik csak dőzsöl azon is nevetve,
ki küzd, szenved, harcol, mégis épp hogy él.

Hatalomvágytól agya rég eltompult,
s nem fogja fel, hogy az a veszteség,
melyet okozott, nem csak másnak árthat,
neki is épp oly fájó lehet még.

Porig rombolva harcok halmazában
minden pusztul, az erdő és a rét,
s kopasz, kietlen pusztasággá válik,
ezer kórságot szórva szerteszét.

Ha már nem lesznek zöld erdők és rétek,
s nem lesz a földön biztos menedék,
s mi tiszta ég most, csak betegséget terjeszt,
mit ér a hatalom, s tömérdeknyi pénz?

Térj észre ember! Oly rövid az élet!
Ne rombolj, szeress! Oly magas a tét!
Gyermekeid is, s majdan unokáid
szeretnék megélni mindazt, ami szép!