Mint egy maszáj, csak fél lábon állok,
Révedek a semmibe és várok.
Por ment a szemembe, nem látok mást,
Elnyomok egy unalmas ásítást…

Erre egy árva oroszlán sem jár,
Így a dárdám hegye sem kopik már.
Ágyékkötőmet tépdesi a szél,
Az ötletem, mind sorra elvetél…

Ki nem harcos zsákmánnyal tér haza…
Hol kellett volna születnem vala?
Sutba a tudást és a profizmust?
Ez átmeneti állapot, mint must?

Budapest, 2001. április 10. – Kustra Ferenc József

Mint rendesen, leszállt az este,
TV- ben már elmúlt az esti mese.
Ember csak ül, számadást csinál,
Elemzi, hogy tette mit kóstál.

Biz’ nem mindig jó a számadás,
Embert magától ér támadás.
Van, hogy lelkiismeretem lázad,
És jöhet a támadás, mint század.

Egyedül ülni és értékelni
Fontos magunknak is megfelelni.
Ez lehet, úgy tűnik, hogy kevés,
De gondoljuk át, nem is kevés.

Vecsés, 1999. október 10. – Kustra Ferenc József

Lét szilánkok…

A kihalt lélekben
Nagy a pusztaság, nincs remény.
Nincs többé életút?
*
A lélekreménység,
Ápolhatja, életösvényt.
Út, kietlen tájon…
*
A sivár pusztaság
Reménytelenül, csak semmi?
Átszelni kellene.
*
Szilánk van lélekben…
Helyes ösvényt, befútta szél?
Ez, filozófia…
*
Hervadt virágoknak
Már a nyoma… végleg eltűnt!
De port, nagyon fúj szél.
*
Kopár fák, kiégtek.
Egyedül lenni, semmiben…
Por és hamu hullik!
*
A lélek dolgai,
Maguk a tudattalanok.
Ha tudjuk, lélek mi…

Csak egyedül állni,
Nézni Ég és Föld egyesül.
Madársereg szabad!
*
Holdfény, arcot borít,
Lélekrétegek, árnyékban.
Bilincs a sötétség!
*
Előlem bujdosok!
Egyedül bóklászok… úton.
Lesem, árnyak táncát…
*
Síkit, magány-téboly…
Élet, csak bizarr karnevál…
Magány. Lélek. Semmi…
*
Démon, bennem paktál?
Mit keres, tökéletesben?
Úr… éj koronája!

Vecsés, 2015. szeptember 14. – Kustra Ferenc József – íródott HIAQ –ban. (Szótagszám = 6-8-6)

(3 soros-zárttükrös)
Egy ilyen bolond viharban, együtt vele akarva én nem lennék,
Inkább otthon a lét nyugalmában az ablakon át, jól kinéznék…
Egy ilyen bolond viharban, együtt vele akarva én nem lennék.
*
(Leoninus)
De! Én csak a közeli erdőben vágytam szabadságra, merőben.
Gondoltam, hogy sétálok délután, aztán nekem lett rém-délután.
Így nyárelőn már sok és nagy a lombozat, a messzire látás lefagy.
Én is inkább néztem az őzeket a viháncolásokat, meg őzgyerekeket.
Nem volt gyanús jel, nem dörgött az ég, így ravaszságból volt elég.
Hirtelen zuhogni kezdett a vérmes eső, nagy cseppekben ütött ő.
Ez semmi, de rám rontott egy szélvihar, mi vizet az arcomba kavar.
Nyakamba is befolyt, fenekem is úszott, meg a víz már cipőmben állott.
Próbáltam elbújni, de persze nem volt hova, őzeknek meg van vízálló bundája.
Kis tisztásra valahogy elértem, csodára vártam fölnéztem!
Felhőket a vihar már el is söpörte, de még úti-cseppeket biz’ rám mérte.
Próbáltam kitalálni szerencsével és lám sikerült is szerencsével…
*
(Septolet)
Hazaértem,
Ázott létem
Fürdőkádba gyömöszköltem…
Megmenekültem…

Délutánon, már csak nevetek,
Vízbe beleesek,
Abban elténfergek…

Vecsés, 2022. június 1. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Gyűrött párnák közt hánykolódva
tűnődöm: mi lesz velem?
Sebzett lelkem csapongva lázad,
fülembe üvölt a csend.


Szinte már kínoz. Magamban érzem:
sosem lesz könnyebb nekem,
mégis riadtan, félve várom,
hogy jöjj és maradj velem.


Gyűrött párnák közt várlak téged.
Úgy fáj, hogy nem vagy velem,
valami furcsa, fájó érzés
úgy kínoz, s nem enged el.


Miattad érzem. Messze vagy már,
s ki tudja, mi van veled?
Vajon gondolsz rám titkon néha,
vagy te már rég temeted

Az álmokat, melyet együtt álmodtunk,
feledni te sem tudod,
emlékem mindig visszatér majd,
tudom. Bárhogy is titkolod.


Mint nyirkos falakról gyöngyöző pára,
mely lehulló könnyként pereg,
én is úgy sírok, s egyre csak várok:
tudom, hogy megérkezel.