Szabadon áramló nyugalommal
Beszívni az éltető lég
Molekuláiban elrejtett táj
Béke harmóniáját
Fenséges áldás
A természet kegyes jóvoltából.

A sejtekben felhalmozódott
Rohanó feszültség
A tájat átszelő folyó
Fodrozó vizének
Hűvös esti párájában
Óvatosan feloldódik.

Az idő egy pillanatra megtorpan
A nap bíborsugarán
Mikor az áhitat mező-illata
A térség egyedi zamata
Balzsamozza simogató kézzel
Megfáradt testem s lelkem.

Gondolatokat terel
És színekben fürdő felhőket
Enyhe szellő szárnyán
Egy tucat énekesmadár
És égi dalukban
Csendesen átalakultam.

És másnap reggel
Fényáradatban üdvözöl
Az Egység varázslatosan
Átfogó Anyai Lénye
Örömöt oszt gyermekének
Ki léte eltévelygett Része.

Könnyüvé vált vállamon
Már csak Galambom
Hordozom
Röptével együtt szállunk
Ameddig tart az álmunk
Valósága
Szabadon
Szomjazva a pillanat varázsát
Leraktam a tegnap poggyászát.

A völgyből
Elmerengve úgy tűnik
A lankás hegyoldalon
Kiterített menyasszonyi fátyol
Hullámzik könnyedén
A mélyzöld erdő alján.

Ünnepélyes pillanat is lehetne
Ha a ringó margaréták közt
Feltűnne
Frissen szökkenő sziluetted
S bódult lelkemre
Cseppnyi mosolybáj
Lengedezve ereszkedne.

Fenyőillattal szálljon a Béke
Az Emberséges megértés
És ne csak most
Hogy eljött Jézus születése
Napja

Ideje
Minden reménynek
Álmodozó szépnek
Napja
A megváltó istenségnek
Ideje
A szeretet fényének

Naponta
Ibolyaillattal szálljon a Béke
Mikor a tavasz első lépte
Kivirágzik
És nyáron a rózsa
Csodabűvöletét sugározza
Illatával
Az alázat csendes nyugalmát
Ősszel majd a színek hozzák
S mire eljön a tél
Letelik az esztendő
Örömöt halmozva újra eljő
A megváltó
Mindnyájunkban

A karácsony
Belül mélyen van
A fény születése
Nem a csillogásban
Csecse-becse ajándékban

Kis emlékezés azokra
Kik túl messze vannak
A mában
Elég egy meleg ölelés
Az összetartozásban.

Hétköznapi pszichológia…

Az emberiség, tőr előre olyan hihetetlenül,
Gazdagok vezetésével, önmegsemmisítésbe.
A pusztulás felé megy bizony. nagyon is töretlenül,
S
Belepusztul önön, véges, kényszeredettségébe

Nincs alternatíva, vég közeledik, reménytelenül…

Vecsés, 2017. június 11. – Kustra Ferenc József

A lassan eltűnő napfény, mint a fonnyadó vörös rózsa,
Mállik a nappal, mint korhadt fahídban a hasadt tartófa…
Vöröslő alkonyi ég, óh, mondj, ha akarsz, most mondj még mesét,
Támad a sötétség, én már látom éj fekete setétjét.

A lanyhuló napért, kegyelemnek kérése meddő,
A múló napfény helyett a sötétség bizton eljő!
A lemenő Napnak fénye most még… ah, már csak halványan ragyog,
Az est, settenkedve, lopakodva, csendben, de előandalog.

Még halványuló alkonyi bíborban csendesül az este
De már jő az éj, és teríti... lám, matt fekete a leple.
De nem leszek ám én egyedül, csak magammal,
Majd velem leszek, tudattalan önmagammal.

Messzire nézek, távolban a hegygerinc, egyre eltűnőbb,
Már most azt várom, hogy láthassam őt ismét, reggel mielőbb.
Eljő’ a reggel is, Te elköszönsz nappalra, búcsúzol…
Találkoztunk majd veled, de még előtte... napfényt hozol.

Gondolkozok, loholnom kellene még a napfény után,
De rájöttem még a bandukolás is, sok lenne talán…
Mára már nincsen tovább… ilyen a sors,
Reggel lesz virradat, várom... szélvész-gyors.

Vecsés, 2013. március 14. - Kustra Ferenc József