Lehetetlen. Suttogtam magamban,
hogy veled lehessek, hisz tudom:
a távolság, amely megbújik köztünk,
éket ver közénk, jól tudom.

Mint egy ajtó, mely bezárul olykor,
s olyan vészesen nyikorog,
mintha kérlelne: nyiss már ki végre!
S lépj át a küszöbön. Itt vagyok.

Én is úgy érzem magamat olykor,
amikor hozzád indulok,
szívem a torkomban dobog mindig,
míg a kilincset megfogom.

Ezernyi féltés, kétely van bennem,
pedig szeretlek és tudom,
te is éppen úgy szeretsz engem,
érzem a simításodon.

Mégis: annyira félszeg vagy néha.
Faggatnálak, de nem tudom,
hogy romboljam le azt a gátat,
mely elválaszt tőled, hisz tudom.

Benned is épp úgy ott van a tüske,
mely belülről szúr, és fáj nagyon,
amit másoktól kaptál egykor,
s nem tudsz már bízni, jól tudom.

Pedig amikor lázasan csókolsz,
érzem, mennyire akarod,
hogy melletted legyek minden éjjel,
s megadnál mindent, jól tudom.

Akárcsak én. Hisz úgy szeretlek!
s ha átölelsz, minden bánatom
messzire tűnik az esti széllel,
s rám száll a végtelen nyugalom.

Jó volna végre úgy ébredni
minden pirkadó hajnalon,
hagy arcodat lássam, amikor ébredsz,
s ujjam hajadba túrhatom.


Érezni minden simításban,
hogy épp olyan fontos vagyok,
mint a szellő, amelyik felfrissít,
míg végigsuhan az arcodon.

Érezni, ahogy hozzám simulva
halkan a nevemet suttogod,
hogy tudhassam, milyen fontos is néked,
amikor átölel két karom.

Hiszen az idő egyre csak múlik
deret szórva a hajamon,
s te messze vagy, annyira messze!
Csak a fényképed láthatom.

Hallom hangod a telefonban,
és tudom, érzem, hogy szeretsz!
De úgy hiányzik az érintésed!
S oly ritkán vagyok most veled.

Néha jó volna felégetni
mindent, ami még visszatart,
hogy veled ébredjek minden reggel,
míg nem köszön ránk az alkonyat.

A poéta vére az maga… olyan, mint a tenta
És azt az ócskapiaci kalamárisban tartja…
Ezt nem szív pumpálja, toll, hegyével veti papírra.

Gyertyafényben gyorsan elfárad öreg szemem,
Meg néha megyek én, pár falatot csak eszem…
Aztán újult erővel használom az eszem.

Megjátszom minden nap az íróember jó öreg srácot,
Közben folytonosan viselem, az életunt álarcot…
Összetört álmaim, már nem kérnek új életnek pácot…

A sötét tinta boldogságot szerez, ami a kalamárisban van,
Poéta leírhat mindent, álmodhat egy saját poéta világban.
Mosolyog is folyton a toll, mert ő írja papírra gondolatokat,
A poétának segít ezzel, hogy megvívja a gondolat harcokat!

Miközben leírom a gondolatomat, a lidércem ott setteng’ folyton,
Meg a kezem és tollam árnyékai itt vannak, figyelnek is állandón…

Mindig, egyszer csak megtestesül maga a nagy pillanat,
Verset öklend, ha nem írom… mint fuvallat, volt illanat…
A holdnak fénye, szinte jönne be, de lecsorog az ablakon,
Már hideg van kint, kabátban sem ülhettek már öreg balkonon…

(Leoninus)
A gyertyám fénye persze világit, a lángja lobogva ámít?
A boldogság bennem van, az nem ámít, így gyertyafény sem kábít!

Vecsés, 2016. június 15. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.

Hajnali harmat
Erdei várromokon.
Árva pókháló…
*
Harmatos reggel,
Fehérre festett mező.
Őzpata csúszkál.
*
Harmatos a fű
A még épp’ hogy dús mezőn!
Bárányfelhő had…
*
Harmatcseppektől
Nedves, ébredő füves.
Napkelte szárít.
*
Harmatfakasztó,
Kezdő hajnal hűvöse.
Sötétség, már megy.
*
Hajnali harmat,
Az elmúlásról dalol.
Ural; vizesség!
*
Nyújtózók a fák,
Élvezik reggeli fényt.
Harmatcsepp csillog…
*
Ködben, gyöngyharmat
Terül a fagyos tájra.
A reggel fehér.
*
Kósza napsugár
Csillan harmatcseppeken.
Ez a virradat.
*
Napfényes harmat
Hozta reggel vígságát.
Új nap felvirradt!
*
Reggel, harmatcsepp
Mint gyémánt tőri a fényt.
Napsugár szárít.
*
Homályos hajnal.
Fű hegyén harmatcseppel.
Őz, eszik-iszik.

Vecsés, 2016. december 20. – Kustra Ferenc József– íródott; eredeti Basó féle haiku stílusban.

Az ősz társalkodónője…

Ködbe burkoló
Időjárás érkezett!
Bundák, vastagok.
*
Korhadt faágon,
Újra lóg, köd fergeteg.
Hívatlan vendég.
*
Ólmos köd terül
Didergő tájra, fájón.
Fázik a szélcsend.
*
Hulló falevél.
Fázósan ködös éjjel.
Hűsek nappalok.
*
Félholt falevél
Szelek szárnyán utazik.
Ködtakarót kap.
*
Sárga falevél
Mosolyogva hullik le.
Ködben is leér.
*
Magányképletben
Látszhatna, árva kóró.
Ködben nem látni.
*
Hegytetőn, öreg
Tölgy büszkén áll a vártán.
Ködben, nem látszik.
*
Hegyre vivő út,
Ködfoltokkal tarkított.
Nagy csúszásveszély.
*
Bágyadt a napfény,
Mint idő ködlámpása.
Besötétedik.
*
Sötét éj, fátylat
Borít a természetre.
Köd is besegít.
*
Didergő hajnal…
Madártrillázásra kel.
Ködtől nem látni.

Vecsés, 2016. december 3. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjú csokorban.