A sziréna
Éles hangja messze száll
Békés utcákon, mezőn
Riadtan szaladgál
Ezernyi gondolat.
Vajon miféle hírt hordozhat,
S futára eseménynek,
Hol
Fájdalmas a pillanat...
Vagy a film megszakadt.

A lét értelmét
A sziréna
Néhány pillanatra
Öntudatlanul átírta.

Vénség… vízió

Mond: a sötétség és a fény egy?
Mond: a fény és az árnyéka egy?
Mond: a kiáltás és a csend egy?
Mond: a csend és a hallgatás egy?
Mond: a tűz és a vizecske egy?
Mond: a víz és a szárazság egy?
Mond: ezekből bármikor lehet elegy?
Mond: elegyből van olyan, mi tönkremegy?

Ellentétek... eggyé nem lehetnek.
Ha nincsenek elegyek, tönkre sem mehetnek.
*
Volt el nem vesztett arcom, mint akárki másnak,
Tudod, hogy én is áldoztam a várt csodáknak?

Csodát meglelni mindig vágytam,
Kerestem... drágán fizettem, rá mégsem találtam.
*
Gyermekkoromban a nagypapám lovakat patkolt,
Volt, hogy barátom volt az ördög… a frissen parkolt.

Gyermekként angyalokkal játszottam,
Életutamon az ördög megkísértett... kijátszottam.
Létjátszmáimat végigjátszottam...
*
Látom, hogy a lelkembe befészkelte magát a kín…
Látom, hogy a szememben színtelen minden... öregszín.

Vecsés, 2018. február 17. – Szabadka, 2018. február 19. – Kustra Ferenc – a verset én írtam a 10 szavasokat, szerző-, és poéta társam Jurisin (Szőke) Margit. A 10 szavasok címe:” Az élet ördögi játszma…”

Anyámnak nem volt drága ruhája,
nem volt semmilyen ékszere,
mégis: azt mondta, olyan gazdag,
s több kincse van, mint bárkinek.


Emlékszem: milyen szép volt az arca!
Bármily fáradt volt, nem pihent,
s olyan szépet varrt szakadt ruhánkra,
néha szinte a dísze lett.

Amikor néha rosszak voltunk,
megdorgált. S mégis: úgy ölelt,
szinte éreztem, hogy sugárzik
belőle ránk a szeretet.

Mikor álmomból felriadtam,
nem szólt. Ölébe ültetett,
s úgy ringatott el édes dallal,
amíg rám szállt az éji csend.


Anyám hangja, mint csengő dallam,
ma is úgy hangzik fel nekem,
mint a legszebben szóló hang, mely
fülemben most is visszacseng.

Ma már nem dalol. De nekem mégis:
a hangja épp olyan kellemes,
bármily halkan szól, érzem benne,
hogy ma is ugyanúgy szeret.

Imádkozom. Kérem az Istent,
hogy még sokáig tartsa meg
köztünk, hisz tudom: nem lesz többé
senki más, aki így szeret.

Az is harc, mikor azokkal harcolsz,
kik tönkretették az életed,
habár kívülről nem látszik semmi,
s nem ropognak a fegyverek.
Az is fáj, mikor összetörve,
félig ájultan ott heversz,
Tested éktelen seb borítja,
s véredbe, fagyba ott remegsz.
Az is fáj, mikor nem tehetsz semmit,
s mások bűnéért úgy fizetsz,
lelked pőrére vetkőztetve,
s forrong benned a gyűlölet.
Tested gyöngül, de ereidben
lüktet a vér, és oly tüzes,
hogy felszakít benned minden érzést,
s őrült erővel halmoz el.
Mint egy tomboló, féktelen szélvész,
mely felborít mindent, s úgy megy el,
mint egy őrült, ki összetör mindent,
s nem marad utána semmi sem.
Az is harc. Hisz a lelked vívja!
S azon múlik, hogy győzöl e,
milyen erősen küzdesz érte,
hogy legyőzd azt, aki tönkretesz.

Nem így akartam elköszönni,
amikor végleg elmegyek
tőletek, hiszen hittem abban:
talán köztetek van helyem.

Elhittem azt, hogy szorgos munkáért
kijár majd annyi tisztelet,
mint annak, ki más után áskálódva
árulkodik, és hízeleg.

Tisztes munkának kevés a bére.
És már tudom, hogy nincs helyem
azok között, kik átgázolnak
érzéketlenül mindenen.

Elmegyek, ahol nekem is jut majd
egy talpalatnyi kis földdarab,
s elfogadnak majd ily szegényen,
hiszen a lelkem gazdagabb.

Nem így akartam elköszönni!
El sem akartam menni sem.
Hiszen a föld a talpam alatt itt
puha bársonyként omlik el.

Hiányzik majd, de mégse bánom.
Máshol talán majd kedvesebb
szavakkal várnak, megszeretnek,
s örülnek annak, ha ott leszek.