Olyanok vagyunk mi is néha,
mint színész a színfalak mögött,
mosolyunk fénye csak addig látszik,
míg eltűnünk a függönyök között.
Boldogan játszunk szenvedélyes
társat, érzéki szeretőt,
kívül nevetünk, belül sírunk,
mint egy gyönge kis csecsemő.
Nehéz az út, amelyen járunk,
s lábunkban néha nincs erő,
mégis: annyiszor talpra állunk
tudván, hogy nincsen pihenő.
Lelkünk szirmain ezer tüske
hagyott már égető sebet,
mégis: annyiszor legyőz mindent
a bennünk szunnyadó szeretet.
Mint a feltörő szivárvány, mely
színesre festi a kék eget,
amely előbb még oly borús volt,
most tarka színekben lebeg.
Olyanok vagyunk mi is néha.
Hullámzunk jó és rossz között,
mint a tenger, amikor néha
morajlik dús habok között.
Küzdünk, remélünk, amíg élünk,
s míg a lelkünkben van parázs,
nem adjuk fel, míg meg nem szűnik
a legutolsó dobbanás.

Már Káin és Ábellel kezdődött,
mely a testvériséget lerontotta.
Isten Káinnel nem törődött
és inkább Ábelt választotta.
Keserű múlt és sötét jövő!
Mi más a föld mint temető?

Noé ősi korszaka végén
árvíz pusztította a népet.
Az Úr végtelen haragja
sújtotta az emberiséget.
Keserű múlt és sötét jövő!
Mi más a föld mint temető?

Volt-e valaha bármely korszak
melyben hiányzott az erőszak?
Ezrével haltak a harcosok,
kik nem régen még játszottak.
Keserű múlt és sötét jövő!
Mi más a föld mint temető?

Minden ember megöregszik,
kihullik a haja s foga.
Erre orvosság már nincsen,
mert csak egy út vezet tova.
Keserű múlt és sötét jövő!
A föld nem más mint temető.

Boldogságot ringatnak a hullámok,
Fölöttük testesülnek meg az álmok.
A levegőben harsog a fecskeszó,
Hogy ez csökkenő, bizony, nagyon nem jó!

A nyár vad-meleg hevében forrón-égetőn hallik a csend,
A partok között vitorlások suhannak. Mind szélért esend.
Déli parton vagyunk, szemben a hegyek sötét sziluettje,
Vonulatukon szinte remegőnek látszik a nap kérge…

Most indul el Tihany felé egy dugig rakott teherkomp,
Utasok integetnek, távolodnak, majd lesz: vissza-komp.
Mesésen sima a víztükör, fenyegető felhőzet nem látszik,
Gólyák húznak a nádas felé, öten: éhes a csapat, úgy látszik.

Többen is egyszerre jöttünk rá, itt az ebédidő, menjünk,
Aztán majd gyerekekkel utána strandolunk! Hát üdülünk…

Vecsés, 2015. július 20. – Kustra Ferenc József

Fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…

(Bokorrímes)
Sok-sok gyerek van a nem messzi, szomszéd országban,
Ott élnek családjukkal a háború poklában...
Este, ha lefekvés van, nem bíznak már csak imádságban,
De tán' próbálnak hinni, a csillagok mintázatában...
*

(Senrjon trió)
Felnőttek bombáznak és
Ölnek szembe katonát, rendre...
És a gyerekek?

Gyerekek kérdezik, hogy
Mi a háború, hol van apu?
Háború vissza!

Család lakása ledőlt,
Óvóhelyen még vegetálnak!
És a gyerekek?
*

(HIQ trió)
Derű holt!
Kenyér keserű!
Gyerekek?

Fű nem él!
Sok madár halott!
Fák dőltek!

Jó Isten
Segítel nekünk?
Sok árva!
*

(Leoninus)
Gyerekek még semmit nem értenek! Háború fájdalmat ad léleknek!
A világ tele van árvával, őzveggyel, az apja meg élt szökéssel...
*

(Bokorrímes)
Istenem, zokogva kérlek, szóm zokon ne vedd,
Hiszen nem szállhatok én szembe, pörbe veled.
Kérdezem, hogy örömöd abban Néked lehet-e,
Hogy a szomszédban már minden árvákkal van tele?
*

(3 soros-zárttükrös duó)
Te, ki ott villámlasz fönt a hegy-kardok hegyén,
Emberszívbe költözz be, szeretet nem lévén...
Te, ki ott villámlasz fönt a hegy-kardok hegyén.

(Anaforás)
Az istennek, csak ott lehet a helye,
Embereknek, végzetesen elege...
Az istennek, csak ott lehet a helye.
*

(Bokorrímes)
Nőjön ki sok virág összes holtak sírjain,
Az élőnek ne légyen élte örökig kín...
Uram, háborút gyorsan parancsold vissza már!
Áldva nézzen föl rád a földi látóhatár...

Vecsés, 2023. június 17. – Kustra Ferenc József - írtam: a világ, az emberiség -élő háborús- jelen történelmi helyzetéről. [Íródott Móra Ferenc azonos c. verse átirataként: 1916]

Te is ugyan úgy jöttél világra,
mint más. Épp olyan meztelen!
Hiába varratsz díszes ruhákat,
jellemed akkor is értéktelen.

Ha el tudsz menni egy nincstelen mellett,
ki éhes, s mégsem kér kenyeret
s lenézed, sokkal rosszabb vagy nála,
mert azt sem tudod, hogy mért ilyen!

Amikor dúskálsz ezernyi jóban,
s két kézzel szórod a pénzedet,
más verejtékén felhevülve,
ne mondd nekem, hogy így helyes!

Hiába vagy te büszke, gőgös,
s nyílik az ajtó százfele!
Téged is elér majd a végzet,
s épp úgy sújt rád a sors keze,

mint azokra, kik most porba hullva
néhány forintért küzdenek,
hiába van most tengernyi pénzed!
Van, amit pénzért nem vehetsz!

Amikor tested görcsbe rántja
kínzó, égető fájdalom,
s nem tudsz már többé semmit adni,
mondd csak? Ki ül az ágyadon?

Lesz-e majd, ki a kezedet fogva
letörli könnyed arcodon?
Vagy fizetett szolga gépies kézzel
törli, mikor már ráfagyott.

Akkor fogod majd szánni-, bánni,
mért voltál olyan mostoha,
s hiába sírsz, nincs visszaút már,
rég belepte a gaz, moha.