Sorsom, születéskor kirótta rám a végítéleti bíróság által,
Hogy éltemet a végzet, omló gödrében kell leélnem, mindazonáltal
Bár éltem hosszan igaz és bűntelen rabként, senki vagyok ezen-által...

Nem akartam én meghalni, de a végítélet bíróság kivégzett,
Persze azt nem értem, hogy mi okból van, hogy magának engem kinézett
A sorsom végtelenül kegyetlen, de a konkrét haláltól megvédett.

Könnyező szemmel gödröm omló falára merengek
Közbe ez nem jó, de messzeségbe nem révedhetek...
Közelg' azonban idő, történelem része leszek!

(Septolet)
Kínszenvedés,
Ideálkeresés,
Cselvetés,
Összeszedelőzködés?

Miért volt, ami eltolt,
Mezőségem nem volt...
Létem... csak holt?

Vecsés, 2020. február 2. – Kustra Ferenc József

Nézem, látom, hogy a legtöbb ember margón éli életét.
Kik meg bent szép sorokat írják, ott rögzítik a kilétét.
Itt még az a tintapaca sem középre csebben,
Így igazi lét az első oldalon elcsebben...

Margóra írni sok jegyzetet, nem igen lehet,
Bent, sorok között rejtik a tudáselemeket!
Milyen élet az, amit a lecseppent paca is beborít?
Kis széljegyzetet, így már az olvasás, kissé sem háborít...

Vecsés, 2013. május 8. - Kustra Ferenc József

Napfényben van szívem, ó, Ida!
Napfényben van a szívem fala!
Napfény… vágylak, Ida,
Napfény… gyere Ida.
Napfényben van hiányom… Ida!

Te már lemondtál rólam Ida!
Te már közömbös vagy, ó, Ida!
Te már nem vágysz reám,
Te már nem nézel rám.
Te már végleg elmentél, Ida...

Érzés irántad, szívben Ida!
Érzés benned, felém… a nulla.
Érzés így elveszett,
Érzés így kiveszett.
Érzés-reménytelenség... bulla.

Vecsés, 2021. március 21. – Kustra Ferenc József- íródott; anaforás, romantikus búcsúzás LIMERIK csokorban.

Keresem az utamat,
Hogy befolyásoljam a múltamat?
Keresem az átjárót,
Hogy megleljem a nagy Eldorádót…

Hol lelem az utamat,
Hogy befolyásoljam a múltamat?
Hol lelem az átjárót,
Hogy találom meg az Eldorádót?

Vecsés, 2002. szeptember 20. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Hol a kiút?

Eltévedtem!
Ajkamat bevonta a köd ízetlen nedvessége,
A csontjaimat átjárta a tél nyirkos hidege.
Engemet most megkapott a tél, borzasztó szépsége,
A matrózt is szédíti a nyílt tenger lehelete.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
A látóhatárt elborítja az alkonyat csendje,
Rózsaszín szalag övezi; az éj, sötétlő ege.
Itt biz’ nincsen világító torony vagy egy szál gyertya,
Mi fáklyaként lobog és világit; az ember sorsa.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Spontán szívvel járok, mit banális fájdalom markol,
Az önvédelem ösztöne lüktet ereimben. Tol!
Űz előre, megszállott! Nem pihenhetek tétlenül,
Megyek előre. Csodálom magam mérhetetlenül.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Remegek a hó puszta magányos iszonyatától,
Hogy szakadjak ki, távolodjak, sorsom viszonyától?
Mikor fény nyalja fel a vaksötét éj tintafoltját,
Van-e lehetőség embernek változtatni sorsát?
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Még ha remegek is iszonyattal, erőt merítek,
Büszkeségből, bátorságot meg semmiből kerítek.
A hajnalpír éltető fényei majd megjelennek,
Vajon addig élek-e és kerestek-e emberek?
Van-e kiút?

Vecsés, 2000. február 20. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.