Szomorú a reggel könnyes a szemem,
megbántottál, megtapostad a szívemet.
Éjszaka az arcom a párnámba fúrtam,
tőrt döftél szívembe újra és újra.

Pedig szeretlek, de neked ez játék csak,
az érzéseimmel mihez kezdjek most hol vagy?
Össze törted az álmaim, melyek rólad szóltak,
megcsaltál a földbe tiportál újra és újra.

Álmatlanul hánykolódtam egész éjjel,
sírva aludtam el, rémálmok gyötörtek.
Egyedül vagyok szétszaggat a fájdalom,
miért tetted ezt velem magam.sem tudom.

Mit ér az én szívem ha téged szeret,
mit ér a szerelem, ha engem nem szeretsz.
Fáj, úgy fáj a szívem mint még soha,
vérzik a tőrtől amit beledöftél éjszaka.

Szívem kettétört, megrepedt,
apró szilánkok,vagdossák meggyötört lelkemet.
Bánat mardossa lelkemet csak sírok és sírok,
mert az érzéseimet semmibe vetted most.

Mint mindig a hibákat keresed, hogy megcsalj,
büntetlenül és érzések nélkül játszhass.
Szeretsz? Mondod, ez szerelem néked?
Megbántod azt aki az életét adná érted?

Tegnap még ott öleltelek, csókoltalak,
ma már csak a könnyeim potyognak.
Vérzik a szívem és megkeseredett,
mi ez, ez Neked a szerelem?

Mit kezdek most össze tört szívemmel?
Mihez kezdjek most az érzéseimmel?
Magam sem tudom mi lesz holnap,
egyedül vagyok magányomban.

Szívem tele van sebekkel, hegekkel,
szűnni nem akaró fájdalmas szerelemmel.
Mit tegyek most, a szívemmel?
Tele van még irántad érzett szerelemmel.

Milyen ez a világ,
sehol egy baráti kézfogás.
Nincs érzelem, nincs szerelem,
csak szenvedés az egész élet.

Kihalt az emberekből a szeretet,
pedig csak egy ölelés kellene.
Nincs érzelem csak fájdalom,
minden üres és nincs szánalom.

Együttérzés minek az felesleges szó,
csak bántás és fájdalom az amit kapok.
Nem kell nekem szerelem,
hisz az csak hazugság lenne.

Ez a világ kegyetlen tele gyűlölettel,
ember, embernek farkasa eltaposnak egy életre.
Hát ne hagyd magad állj ki magadért,
ne hagyd, hogy ez megismétlődjék.

Soha nézz hátra csakis előre,
menj tovább az úton és csak magadra figyelj!
Menj tovább és soha ne add fel,
légy önmagad ha valaki szeretni fog így fogad el örökre.

Szerelemnek édes ízét érezve,
szemedbe nézve megéreztem.
Szerelembe borult szívem,
szeretlek most és mindörökre.

Szenvedélyes tűzben ég,
te vagy kiért szívem él.
Neked adom szívem minden szeretetét,
hogy mindig érezd mennyire szeretlek én.

Sóhajomban egy vágy van,
hogy szíved mindig ezt megtalálja.
Kezed fogva mondom én,
szíved szívemmel egy már rég.

Te is tudtad én is tudtam hogy a sors,
ennél szebbet nem adhatott.
Idő szárnyal a képzelet kerekén,
ott megtaláljuk egymást te meg én.

Csillag fényes éjszakán,
szívem tudta mi vár ránk.
Szemedben ezernyi fény ragyogott,
benne szívem felragyogott.

Elmondani én nem tudom,
mit éreztem én akkor.
Szíved, szívembe költözött,
dobbanása ezernyi dalt költött.

Szép szavakat pengetett minden húrja, szívemben örök dallamot játszanak.
Ettől szép az egész világ,
szívem, lelkem mindig vidám.

Hiszen benne él egy vidám szív,
mi szívembe örök boldogságot visz.
Legyen szíved mindig boldog,
szíved, szívemben dobog.

Az én szívemnek az a vágya,
hogy szíved legyen boldog, vidám.
Két szívnek a dobbanása,
hallatszik e nagy világban.

Szépen zengik dallamát,
szíved szívemmel egy lett már.
Te és én e nagy világban,
rá leltünk a boldogságra.

Legyen e boldogság örök kettőnk szívében, hogy érezzük ennél szebb és jobb nincsen.
Fogom kezed egy életen át,
hogy mindig érezd szívem örök dallamát.

Kezed, kezembe fonódott,
egy szív benne örök szeretetet adott.
Szerelmem irántad soha nem múló vággyal ég,
te lettél nekem föld és ég.

Nappalomba fénylő napsugár,
éjjelembe hold fényének ragyogása.
Ezernyi csillag tündöklő varázsa,
egyetlen csillagom legfényesebb ragyogása.

Örök fény a lelkemben mi szívemet,
egy életen át boldoggá tette.
Köszönök neked mindent,
soha el ne feledd mennyire szeretlek téged.

Szeretlek szeretlek szeretlek,
egész nap kutatlak kereslek.
Vágyom a csókod ízére,
szeretetteljes édes ölelésedre.

Szeretem ha simogatod az arcom,
te vagy minden álmom.
Szívem szerelme csakis a tiéd,
érted dobog a te szerelmedért.

Vad szenvedéllyel vágyom tested melegére,
lelkem húrjai érted zenélnek.
Vad éjszakák, forró vágyak,
elemészti testem a szerelmed irántad.

Akarlak téged mint az óceán hűs vizét,
szomjazom, hűsítsd testem szenvedélyét.
Akarlak mint forróságban a hűs szellőt,
akarlak mint a szomjazó föld az esőt.

Lelkem, szívem csakis érted dobban,
kezed kezemben fogd szorosan.
El ne engedd soha a kezemet,
szeress tiszta szívedből engemet.

A szerelmem a vágyaim az álmom te vagy,
csókod mint a lépes méz édes és vad.
Akarlak téged mint a friss levegőt,
akarlak téged mint a hűs szellőt.

Elemészti a forróság a testem, a lelkem,
hűsítsd a szenvedélyt izzó tested melegével.
Forró csókokkal borítsd az egész testem,
hadd lobogjon a tűz éleszd fel bennem.

[pamflet]

Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.

Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.

A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.

A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.

- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!

Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.

Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.

Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.

Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -

Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.

- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.

Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.

Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.

- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.

A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.

- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.

Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!

Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!

Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.

- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!

Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.

A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.

Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!

A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -

- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.

Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.

Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.

- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.

E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.

Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.

Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.

Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...

Pest-Buda 2012. június 4.