Óh, Drágám, ez az éves nőnap csak a Tiéd,
Megyek és hozok virágot, ami a Tiéd…
Óh, Drágám, ez az éves nőnap csak a Tiéd.

Mond kincsem, mi lesz az ebéd?
Te, éhesen ünnepelnéd?

Nőnap létezik ezerkilencszáztizenhárom óta,
Olyan régen ünnepelünk Téged, neked szól a nóta!
Nőnap létezik ezerkilencszáztizenhárom óta.

Az életviharban itt vagy és kormányzod a hajónkat szüntelen,
Nélküled ez, rettenet hullámokat, leküzdeni lehetetlen…
Az életviharban itt vagy és kormányzod a hajónkat szüntelen.

A virágcsokrodat, most a hátam mögül előveszem,
Kapod a köszöntőmet, virággal, szóval... előlegem!

Légy Te továbbra is a boldogságom, fényességem,
Legyünk tovább szerelmetes társak… ez békességem.

Vecsés, 2003. március 29. – Kustra Ferenc József – írtam: nőnapra!

Innen nèzve elèg nagy,
Onnan nèzve benne vagy.
Fenntröl nèzve szakadèk,
Alùlròl mèg bebùjnèk.

Innen nèzve ôrület,
Benne lenni,
Benn lehet.
Onnan nèzve kurva szèp,
Harmadiknak bemennèk.

Innen nèzve elveszett,
Amit itt valaha keresett
A làny
Meg a fèrfi.

Innen nèzve àldozat
Onnan nèzve egy làncolat
Tettet a tettes,
Majd utolèrik,
Ès szerepeiket
Felcserèlik.

Innen nèzve mutatòs dràma,
Onnan nèzve bizony
ez làrma..
Nincs katarzis csak a bün,
Reggel meg felszedem
Az eldobott gyürüm.

Innen nèzve ez kalitka,
Onnan nèzve meg nem ritka, hogy
Eljàtsszuk ùjra a szerepet,
Amit egyikünk sem keresett,
Hanem kapott…
S mègis, csak-csak felavatott.

Innen nèzve mutogat,
Kissè gùnyosan
Utalgat,
Hogy akàr
Kinn vagy benn
Közel ès tàvol,
Nem esik messze…
Ugye...a fàtol.

Innen nèzve nem làtod.
Onnan...meg mèg nem látod.
Màs perspektìva nincs,
Csukd be a szemed,
Làtod, a sötèt is vezet…
Nem csak a fèny
Ìgèri a fèrfi
S ùjra indulunk
Keresgèlni.

Jó volna néha elbújni egy csöndes sarokba olykor,
hogy ne szóljon hozzám senki sem, s ne zavarjanak folyton.
Magamban álmodni csendesen, valami egészen jóról,
hűvös távoli bércekről, amely még csillog a hótól.

Mint vakító, fehér tisztaság, mely szememet bántja olykor,
olyanná tenni a világot, hogy megtisztuljon a rossztól.
Ki éhesen, fázva ott vacog, adni neki a sokból,
mit mások eldobnak, s küzdeni, hogy nekik is jusson a jóból.

Mosolyt látni az arcokon, ahol most bánat ül sokszor,
s zord, hideg téli szél helyett meleget érezni olykor.
Reményt, és hitet adni ott, ahol már hideg az otthon,
s érezni, azt a meleget, mely szívünkből sugárzik akkor

amikor tudjuk, mily kevés kell, hogy örömöt hozzon
minden apró kis érintés, és néhány emberi jó szó.
Hogy el tudjuk hinni, van jövőnk, s lehet még bárki itt boldog,
hol már nem tudunk hinni sem, és félünk. Már elég a rosszból.

Nézz le a földre Istenem! Emelj fel minket a porból!
Hozd el a jólétet nekünk, elegünk van a pokolból!
Szeresd mindegyik gyermeked egyformán! Itt, s most!
Földi jólétet adj nekünk! S méltóbb emberibb sorsot!

Magyarnak születtem. Magyar a föld is,
hol világra szült a jó anyám,
Magyar szív dobog mellkasomban,
ezt jelzi minden dobbanás.

Magyarul tanultam olvasni, írni,
földrajzot, geometriát,
magyar vér folyik ereimben,
mely úgy lüktet, s hevesre vált.

Amikor arra gondolok, hogy
hány magyar hagyta el hazánk,
összetiporva, kétségbeesve,
s most régen másfele jár.

Mért hagyjuk azt, hogy javainkat
más bitorolja? Hisz ki más,
volna annyira, méltó arra,
mint magyar fiú és leány?

Magyarok vagyunk. S szerte a földön
sok magyar csak arra vár,
hogy magyar földön élhessen végre,
jólétben, mint bárki más.

Szeressük egymást! S fogjunk össze!
Ne hagyjuk gyönyörű hazánk
kapzsi becsvágynak martalékul,
pokollá téve szép hazánk.

Magyarok vagyunk, s bárhol élünk,
a szívünk csak vissza vágy,
ide, ahol a gyökereinket
hagytuk, és itt várnak ránk.

Ebben a humuszos feketeföldben
őseink, hisz a világ
lehet bármilyen, még sincs oly szép,
mint a mi édes hazánk!

Tudom, hogy egyszer eljön majd az óra,
mikor megcsap majd a hideg tél szele,
márvány fehérre színezi az arcom,
s ajkamra hűvös fagycsókot lehel.

Hideg széllel süvít, sikong majd mellettem,
s hófehér lepellel borítja fejem,
nem kímél már meg, akárhogy is kérném,
bárhogy is nyújtanám reszketeg kezem.

Ifjúságom mára már csak édes emlék,
amely minden nappal egyre kevesebb,
s úgy mossa majd el az idő múlása,
mint a patakvíz a homokszemeket.

Én még akkor is, ott is azt remélem,
hogy megváltást hoz majd egyszer énnekem,
minden perc, amely úgy marad meg bennem,
mint a legdrágább ajándék nekem.


Nem bánok semmit. Az egyetlen mit bánok
csak, hogy nem lehettem mindig ott veled,
amikor fáztál, hideg pusztaságban
s tudtam, hogy félsz és mennyire remegsz.

Kiáltanék. De nem jön hang a számon
úgy hal már el, mint néma intelem,
mely hozzád száll most és, sűrű könnyes álmok
kínjai között múlik el velem.