Idő 
Értékelés 
Értékelés Hithűen képzem magamat… én a lúdtoll, rendi harcosa vagyok,
Kergetem a tudást, mit elődeim fölhalmoztak… ők a nagyok!
Hithűen képzem magamat… én a lúdtoll, rendi harcosa vagyok.
Hiszem, hogy a művészetemben, nincsenek látható flancok,
Mint a lúdtoll, hithű, rendi harcosa, tudom, mit akarok!
Hiszem, hogy a művészetemben, nincsenek látható flancok.
Huszonegy éve képezem magam, tán’ a lúdtoll, huszárkapitánya is vagyok,
Igyekszem tovább elmélyülni a témákban… lehet, hogy elérem, mit a nagyok?
Huszonegy éve képezem magam, tán’ a lúdtoll, huszárkapitánya is vagyok.
Írom én a verseket, tán' van már több mint kettőezer négyszáz.
A versformák változatosak és jók... abból meg van hét-nyolcszáz...
Írom én a verseket, tán' van már több mint kettőezer négyszáz.
Alkottam több új versformát, magam és az olvasóim örömére,
Álmélkodnak, dicsérnek, méltatnak, lelkemnek tovább építésére.
Alkottam több új versformát, magam és az olvasóim örömére.
Igyekszem továbbra is mélyülve elmerülni a különféle témákban,
Az olvasókat ki kell szolgálni, egy kalamárisból származó tentában.
Igyekszem továbbra is mélyülve elmerülni a különféle témákban.
Fontos nekem és az olvasóknak is, hogy írjak kínai és japánformákban,
Az ő kultúrájuk is van olyan jó, hogy nekem, terjesztenem kell a hazámban!
Fontos nekem és az olvasóknak is, hogy írjak kínai és japánformákban.
Írtam már japán haikut talán több mint háromezer négyszázat
Eredeti stílusban és Európaiban talán négyszázat…
Írtam már japán haikut talán több mint háromezer négyszázat.
Nagyon igyekszem továbbra is, Macuo Basóék hátha már kineveznének
Lúdtoll-kezelők ninjájának, mert én nem akarnék csalódást okozni néktek…
Nagyon igyekszem továbbra is, Macuo Basóék hátha már kineveznének.
Vannak szerzőtársaim, így írunk két és háromszerzős közös verseket,
Vannak ezek olyan jók, hogy a csillárról leverjük velük a legyeket…
Vannak szerzőtársaim, így írunk két és háromszerzős közös verseket.
Volt már több szerzőtársam, akik a közös munkát talán elunták…
A Margit és Tekla?! Ők, két csúcs poétatárs! Nem idealisták!
Volt már több szerzőtársam, akik a közös munkát talán elunták…
A szakirodalomban írva, nem találni ilyen szerző duót, vagy triót,
Az olvasóknak meg fölöttébb nagy élvezet lehet, föltörni eme diót…
A szakirodalomban írva, nem találni ilyen szerző duót, vagy triót.
Mesterségünk az is, hogy a fő témában más versformákban írunk,
Ez nem csak az olvasóknak élmény, ettől magunk is kivirulunk…
Mesterségünk az is, hogy a fő témában más versformákban írunk.
***
Több szerzőtárssal dolgoztam, jók voltak! De, közös munkát megunták...
Margit és a Tekla?! Két csúcs poétatárs! Műveik, labormunkák...
Több szerzőtárssal dolgoztam, jók voltak! De, közös munkát megunták...
Nagyon igyekszem tovább, Macuo Basóék hátha érdemesítenének,
Lúdtoll-vezetők ninjájának megtennének, ne legyek én, csalódás néktek…
Nagyon igyekszem tovább, Macuo Basóék hátha érdemesítenének.
Huszonegy éves képzéssel, tán’ már lúdtoll-huszárkapitány vagyok,
Igyekszem mélyülni témákban… lehet, hogy elérem, mit akarok...
Huszonegy éves képzéssel, tán’ már lúdtoll-huszárkapitány vagyok.
Szigorúan képzem magam tovább és írok! Én a lúdtoll-rend harcosa vagyok,
Űzve-kergetem a tudást, mit elődeim (Nekem?) fölhalmoztak… mind a nagyok!
Szigorúan képzem magam tovább és írok! Én a lúdtoll-rend harcosa vagyok.
Vecsés, 2018. augusztus 14. – Kustra FerencJózsef írtam: 3 soros-zárttükrös –ben, ami az én fejlesztésem. [Ez úgy kell olvasni, hogy az első és második sort egyben, majd a 2. -3. sort szintén egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága.]
Kergetem a tudást, mit elődeim fölhalmoztak… ők a nagyok!
Hithűen képzem magamat… én a lúdtoll, rendi harcosa vagyok.
Hiszem, hogy a művészetemben, nincsenek látható flancok,
Mint a lúdtoll, hithű, rendi harcosa, tudom, mit akarok!
Hiszem, hogy a művészetemben, nincsenek látható flancok.
Huszonegy éve képezem magam, tán’ a lúdtoll, huszárkapitánya is vagyok,
Igyekszem tovább elmélyülni a témákban… lehet, hogy elérem, mit a nagyok?
Huszonegy éve képezem magam, tán’ a lúdtoll, huszárkapitánya is vagyok.
Írom én a verseket, tán' van már több mint kettőezer négyszáz.
A versformák változatosak és jók... abból meg van hét-nyolcszáz...
Írom én a verseket, tán' van már több mint kettőezer négyszáz.
Alkottam több új versformát, magam és az olvasóim örömére,
Álmélkodnak, dicsérnek, méltatnak, lelkemnek tovább építésére.
Alkottam több új versformát, magam és az olvasóim örömére.
Igyekszem továbbra is mélyülve elmerülni a különféle témákban,
Az olvasókat ki kell szolgálni, egy kalamárisból származó tentában.
Igyekszem továbbra is mélyülve elmerülni a különféle témákban.
Fontos nekem és az olvasóknak is, hogy írjak kínai és japánformákban,
Az ő kultúrájuk is van olyan jó, hogy nekem, terjesztenem kell a hazámban!
Fontos nekem és az olvasóknak is, hogy írjak kínai és japánformákban.
Írtam már japán haikut talán több mint háromezer négyszázat
Eredeti stílusban és Európaiban talán négyszázat…
Írtam már japán haikut talán több mint háromezer négyszázat.
Nagyon igyekszem továbbra is, Macuo Basóék hátha már kineveznének
Lúdtoll-kezelők ninjájának, mert én nem akarnék csalódást okozni néktek…
Nagyon igyekszem továbbra is, Macuo Basóék hátha már kineveznének.
Vannak szerzőtársaim, így írunk két és háromszerzős közös verseket,
Vannak ezek olyan jók, hogy a csillárról leverjük velük a legyeket…
Vannak szerzőtársaim, így írunk két és háromszerzős közös verseket.
Volt már több szerzőtársam, akik a közös munkát talán elunták…
A Margit és Tekla?! Ők, két csúcs poétatárs! Nem idealisták!
Volt már több szerzőtársam, akik a közös munkát talán elunták…
A szakirodalomban írva, nem találni ilyen szerző duót, vagy triót,
Az olvasóknak meg fölöttébb nagy élvezet lehet, föltörni eme diót…
A szakirodalomban írva, nem találni ilyen szerző duót, vagy triót.
Mesterségünk az is, hogy a fő témában más versformákban írunk,
Ez nem csak az olvasóknak élmény, ettől magunk is kivirulunk…
Mesterségünk az is, hogy a fő témában más versformákban írunk.
***
Több szerzőtárssal dolgoztam, jók voltak! De, közös munkát megunták...
Margit és a Tekla?! Két csúcs poétatárs! Műveik, labormunkák...
Több szerzőtárssal dolgoztam, jók voltak! De, közös munkát megunták...
Nagyon igyekszem tovább, Macuo Basóék hátha érdemesítenének,
Lúdtoll-vezetők ninjájának megtennének, ne legyek én, csalódás néktek…
Nagyon igyekszem tovább, Macuo Basóék hátha érdemesítenének.
Huszonegy éves képzéssel, tán’ már lúdtoll-huszárkapitány vagyok,
Igyekszem mélyülni témákban… lehet, hogy elérem, mit akarok...
Huszonegy éves képzéssel, tán’ már lúdtoll-huszárkapitány vagyok.
Szigorúan képzem magam tovább és írok! Én a lúdtoll-rend harcosa vagyok,
Űzve-kergetem a tudást, mit elődeim (Nekem?) fölhalmoztak… mind a nagyok!
Szigorúan képzem magam tovább és írok! Én a lúdtoll-rend harcosa vagyok.
Vecsés, 2018. augusztus 14. – Kustra FerencJózsef írtam: 3 soros-zárttükrös –ben, ami az én fejlesztésem. [Ez úgy kell olvasni, hogy az első és második sort egyben, majd a 2. -3. sort szintén egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága.]
Felfegyverzett eszmével
Nézte a világot,
És félelmetes serege
Elszánt szívvel csatázott.
A római birodalom
Reszketett tőle.
A világ történelmében
Örökre lett beszőve.
Az egész Közép-Európa
Volt dicső birodalma,
Bizánc leverése után
biztos lett az uralma.
Csak Róma előtt állt meg
A pápa kérésére.
A kereszt hatalmának
Csodás intésére.
Rővid volt uralma,
mert végül meg lett csalva.
Csalfa felesége
Rútul cserbenhagyta.
Tőrnek pengéje
Hatott a szívébe.
Hamar elvérzett,
Ez lett gyilkos vége.
Halála után
Eltűnt birodalma.
Már csak emlékezetben
Maradt meg hatalma.
Nézte a világot,
És félelmetes serege
Elszánt szívvel csatázott.
A római birodalom
Reszketett tőle.
A világ történelmében
Örökre lett beszőve.
Az egész Közép-Európa
Volt dicső birodalma,
Bizánc leverése után
biztos lett az uralma.
Csak Róma előtt állt meg
A pápa kérésére.
A kereszt hatalmának
Csodás intésére.
Rővid volt uralma,
mert végül meg lett csalva.
Csalfa felesége
Rútul cserbenhagyta.
Tőrnek pengéje
Hatott a szívébe.
Hamar elvérzett,
Ez lett gyilkos vége.
Halála után
Eltűnt birodalma.
Már csak emlékezetben
Maradt meg hatalma.
Őrület, hogy mily’ peches az élet,
Hiába látogatom karácsonyi miséket…
Van nekem is lekötöző láncom,
Ettől nem erősödik szabadság álmom.
*
Olyan vagyok, mint a Tisza,
Minek nem volt elég partja.
Hevesen eltépte a láncot,
Én is akartam ezt a vircsaftot.
*
A Tiszának olyan könnyen ment,
Én is gyűrőm a lehetetlent.
Nálam partom is magas,
Vágyam olyan, mint öreg fa, odvas.
*
Ahogy öregszem, őrületet kell legyőznöm,
Közben minden körülményem vadul fékezőm.
Öregség, egyáltalán nem segíti haladást,
Hiába dicsérik egyesek, mint csodást.
Vecsés, 2019. szeptember 27. – Kustra Ferenc József – 10 szavas duó csokor! Íródott sedoka eszmeiségben = a Sedoka két katauta -ból álló, sértetlen vers, ugyanazt a témát kezelik, különböző perspektívákból.
Hiába látogatom karácsonyi miséket…
Van nekem is lekötöző láncom,
Ettől nem erősödik szabadság álmom.
*
Olyan vagyok, mint a Tisza,
Minek nem volt elég partja.
Hevesen eltépte a láncot,
Én is akartam ezt a vircsaftot.
*
A Tiszának olyan könnyen ment,
Én is gyűrőm a lehetetlent.
Nálam partom is magas,
Vágyam olyan, mint öreg fa, odvas.
*
Ahogy öregszem, őrületet kell legyőznöm,
Közben minden körülményem vadul fékezőm.
Öregség, egyáltalán nem segíti haladást,
Hiába dicsérik egyesek, mint csodást.
Vecsés, 2019. szeptember 27. – Kustra Ferenc József – 10 szavas duó csokor! Íródott sedoka eszmeiségben = a Sedoka két katauta -ból álló, sértetlen vers, ugyanazt a témát kezelik, különböző perspektívákból.
Az élet csak alakul rendezetlenül,
Én élem továbbra is rendületlenül.
Várok vonatra, mi visz dicsőség felé,
Ha tudnám, hogy érkezik, már mennék elé.
Pálya mentén, azonban sok a kitérő,
Mi egyenesen tartsa, arra nincs erő.
Kilendül a vonat és dicsőség helyett,
Van az örültek háza, mindenek felett.
Tán’ a világ végére kell vándorolnom?
És talán útközben meg éhen kell halnom?!
A dicsőség út örök jelöltje vagyok,
E vonattal én előbbre nem haladok.
Vecsés, 2004. március 12. – Kustra Ferenc József
Én élem továbbra is rendületlenül.
Várok vonatra, mi visz dicsőség felé,
Ha tudnám, hogy érkezik, már mennék elé.
Pálya mentén, azonban sok a kitérő,
Mi egyenesen tartsa, arra nincs erő.
Kilendül a vonat és dicsőség helyett,
Van az örültek háza, mindenek felett.
Tán’ a világ végére kell vándorolnom?
És talán útközben meg éhen kell halnom?!
A dicsőség út örök jelöltje vagyok,
E vonattal én előbbre nem haladok.
Vecsés, 2004. március 12. – Kustra Ferenc József
(A búcsúzás)
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt tíz napot nyaralni, mindent érezni,
Csendet hallgatva, pihenést, környezetet élvezni.
Huszonhetedikén érkeztünk, zuhé fogadott,
Behúzódtunk a házba, s lelkünk nem dohogott.
Estére már szépen sütött a nap, gyönyörű volt,
Fülünk ciripelős, vonós hangversenyt hallgatott.
A Tisza, megnéztük és köszöni, jól van,
Alacsony a víz, kishajó majdnem dokkban.
A vékony kötél, amivel kikötötték, elszakadt,
Először nekiálltam, kikötöttem, megmaradt.
Huszonnyolcadikán derűs napra keltünk,
Csend és madárcsicsergés, mire ébredtünk.
Aztán ily’ szépen telt az idő végig.
Lelkünk örömtől szárnyalt… fel az égig.
Megint itt vagyok a parton, ez maga a varázs,
Kiültem a stégre, elernyedtem… csak szusszanás.
Élvezkedek a Tisza vízillatú pompás zamatán
És a környezet rejtélyes, ősi zöld létén, mámorán.
Folyó zölden opálos, fölül kis hullámok tovahaladnak,
Molnárka is futkos a víz felszínén, halak ki-kicsobbannak.
Fürdik a vízben a nap, ragyogása a szemünkbe verődik,
Libabőrösen nézem, víz tetején… fénysugár szétkenődik.
Olyan ez, mint egy régi világtól jövő üzenet?
Belül vegyes érzések kavarognak, mily’ őrület…
Vajh’ milyen emlékeket sodor erre le, a folyó,
Titkát haboknak, megfejteni akarja, szemgolyó.
Talán az ősi bölcsességek halotti tort ülnek?
Akik itt részt vesznek, meséjüktől megrészegülnek?
Ott vagyunk, de nem vagyunk közhelyek fogságában élők,
A végső, örök emlék pillantás varázsától félők.
Folyó környéke, mint mesevár őrzi álmunk,
Csodálkozunk, a légben… szinte meg-megállunk,
Olyan szép, talán titokzatos gyönyörűség,
Múltból jön vize, az maga a nagyszerűség.
Végig, reggelenként süket csöndre ébredtünk,
De madarak daloltak, ébresztgettek bennünk.
Este meg a fák közé beomlott alkonyon,
Békák mentek aludni, a vízbe csobbanón.
Mindennap, talán tán’ lopakodva lett este,
A tájat feketén, magával beterítette.
A hold fénye, mint egy ezüsttakaró mindent, jól befedett
És a folyó felett, ezüstös, láthatatlan csönd lebegett.
Folyóvízben, csendesen kiugró halak csobbantak,
Lassú szélben fák, alig mozdulva, borzongva zsongtak.
Szeretjük, ahogy ez az ódon táj nekünk muzsikál,
Beavat az ősi, hűlt emlékekbe… múltba citál.
Örökre megfogott, végleg rabul ejtett e békés táj!
Majd, ha az alkonyon sebzett sugarakat elénk citál
Közeledő este, nyugtával dicsérjük a napot,
Konstatáljuk, hogy a lelkecskénk megint sokat kapott.
Égetve tombolt a nyár, a bőrünket is égette,
Égetett, tombolt a nyár, füvet, mindet kiégette.
Mikor kis szél volt, vízillatos fák lombja duruzsolt,
És e kis szél a víz felszínén, hullámokat fodrozolt.
Esténként álmos folyón csendben ringatózott kishajó,
Csend volt, a víz sem csobbant, érzem, létezem, ez a való.
Itt érzem igazán, hogy létezem, s nem szab határt, csak a képzeletem,
Van miről emlékezni, csillog, mint a gyöngyház… vagy ezt csak elképzelem?
Amikor este véres az ég alja, fénycsatának vége,
Sötétség kúszva, birkózva araszol, fel a magas égre.
Elszunnyadt felhők lassan ringnak a sötétülő kékben.
Várnak a reggelre, bíznak a szép új nap ítéletében.
Másodikán éjjel kettőkor kimentem a házból
És jól tettem, mert így nem maradtam ki a csodából.
Felhőtlen égben, telihold csoszogott előre, akkor éjjel
Ezüst fénye, a nyárfasor lombjai közt nyomakodott, kéjjel.
A Hold, babonázó, metszett ezüstcsillám tekintete
Fixírozva beborít, mutatja szilárd a jelleme.
Tátott szájjal, némán nézzük a sötét, vezérlő fonalát,
Telihold óv, vigyáz ránk, mi csodáljuk éjszaka világát.
Vagy rosszul láttam? Olyan, mint a halál éje?
Nekünk villódzik az ezüst, éltető fénye?
Vad ábrájú árnyakat látok a kiaszott füvön?
Ezüst sugarakat látok sötétség füve tükrön?
Lám földöntúli szépség… mintha ezeregy éjszakai mese lenne,
Fogtam a gépet, és mindent lefényképeztem, mielőtt elmenne.
Árnyékok mesés csipketakarót varázsoltak a szikkadt fűből.
Álmélkodtam, hogy mily’ gyönyörű szépség lett a holdfény tábortűzből.
Szeretett régi idők szép világa, visszaköszön e mesés tájba,
Olyan gyönyörű, hogy ennek talán a világon sehol sincsen mása.
Minden visszaköszön most e tájba, ez senkit nem sértett,
Békesség és nyugalom, kitölt mindent, kitölti létet.
Lelkünk, itt szép lassan megtisztult, testünk újra erőt nyert,
De már nem épül, gyarapszik a lélek és test, csak zártkert.
Fázok a gyenge szélben, mi nem is fúj, én csak úgy érzem,
Búcsú háztól, hajótól, Tiszától… emlék marad nékem.
Búsan ülök a stégen, magamba roskadtam, Tiszám mos nem árad,
Töretlen a csend, valahol vannak halak, belém a nyugalom árad.
Ha nem is sokat, de ennyi nagyon szépet kaptam itt,
Ha nem sokat, mesés élményeket kaptam, mi meghitt.
Múltunk már csak köd: zöldes vízszínből szőtt fátyol,
Tanya, Tisza, fényed örökre bennünk lángol.
Ha majd otthon látjuk, éjszaka kibontja szárnyait,
Akkor emlékezünk, s morzsoljuk emlékek könnyeit…
Még utoljára itt tíz napot nyaraltunk,
Ez a mesebeli tanya volt, hol laktunk.
Kapitány nem volt itt, hajó szomorúan állt, kikötve,
Tisza csak folyt, lassan hömpölyögve… talán örökre.
Kishajóval micsoda vízparádékon voltunk,
A csend, a fák, a víz… mi pihenésben tobzódtunk.
Immár sutba lett vágva, ez a szép élet,
Heródes leütötte fejét… mi élet.
Mi elmúló, annak biz’ többnyire… örökre vége,
Tiszám… nevedet hiába suttogjuk egy végtébe,
Majd messziről figyelünk, légy továbbra is jó folyó,
Vigyázz a házra, kishajóra, emlékekre, mi jó!
Utolsó nap, csak ülök… egészen magamba roskadva,
Nézem a vizet, hajót, tájat nagyon elszomorodva,
Hallom a madárcsivitelést, nézem a hömpölygő vizet,
Ennyit kaptam belőle, a nap süt bőszen, bőrömön éget…
Ez volt a boldogság „szigete”, elfojtott szerelemről mesélt,
De a végén, már jobb híján, jól elrontott… árvaságról regélt.
Marad emlék a „sziget” csodája, vágyak között vergődünk,
De a sorsunk ez lett, ide többet… szeretnénk, de nem jövünk.
Szinte álmokból épült… s így a vár könnyen összeomlott,
Állna még ma is, de sajna’… minden, ilyképpen elromlott.
Nyaralás, pihenés, hétvége, hajókázás, nyárs és sütögetés,
Síró lélek is tudja, nem lesz már, és nincsen más, marad emlékezés.
A tanya és a vízpart, csöndes, mint régi kolostor,
Lábujjhegyen jártunk, ezt kívánja hely, tán’ monostor?
Világ olyan zajos hívságai ide nem értek el,
Beszéltük róla: ez imaként hatott, felért mindennel.
Még a szépnek és a jónak is van bíbor alkonya,
Bármilyen nagy a boldogság, eljő végső éjszaka.
Itt most nem lesz holnap reggel vidám ébredés,
Előbb-útóbb mindent beborít a feledés…
Szép minden, de eljött a búcsú ideje,
Embernek bármily’ jó, de eljött a vége.
Vérző lélekkel, könnyes szemmel, készülünk… torra,
Még sincs kedvünk megülni, nem vagyunk megorrolva.
Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaik?
Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaink.
Így hozta a kegyetlen élet,
Így a szép jövő semmivé lett.
Búcsúzunk a hajótól, megsimogattam, és vigasztaltam,
Hátha jó gazdához kerül, ki szereti, mint jómagam.
Búcsúzunk a tanyától is, mindent lefilmeztem,
Hátha majd jó gazdája lesz… én biz’ megígértem.
Kettőezer-tizenkettő, augusztus ötödikén, a tanyát otthagytuk
A Tisza parton, szívünket, hálás szeretetünket is, neki otthagytuk.
Szomorúan, letaglózva, vissza-visszanézve lassan távolodtunk
A természet eme kolostorából… emlékeinket ott nem hagytuk.
Ezer búcsúkönnyet követel ez a pillanat,
Hallani vélem, hogy a Tisza, hullámtort hallat.
Csipkés zsebkendőnk nincs, de azért is lobogtatja a szél,
Tisza partja utánunk szól, ősi kalandokról mesél.
Kocsinkkal lassan gurulva szeretet porfelhőt hagytunk.
Életünk egy része véget ért, ez már biz’… csak a múltunk.
E szép múlt világon majd elmélkedünk…
E szép, elmúlt világra majd emlékezzünk!
Még egyszer visszanéztem, ahogy haladtunk…
Már nincsen tovább… véget ért a szép álmunk.
Vecsés, 2012. augusztus 6. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt tíz napot nyaralni, mindent érezni,
Csendet hallgatva, pihenést, környezetet élvezni.
Huszonhetedikén érkeztünk, zuhé fogadott,
Behúzódtunk a házba, s lelkünk nem dohogott.
Estére már szépen sütött a nap, gyönyörű volt,
Fülünk ciripelős, vonós hangversenyt hallgatott.
A Tisza, megnéztük és köszöni, jól van,
Alacsony a víz, kishajó majdnem dokkban.
A vékony kötél, amivel kikötötték, elszakadt,
Először nekiálltam, kikötöttem, megmaradt.
Huszonnyolcadikán derűs napra keltünk,
Csend és madárcsicsergés, mire ébredtünk.
Aztán ily’ szépen telt az idő végig.
Lelkünk örömtől szárnyalt… fel az égig.
Megint itt vagyok a parton, ez maga a varázs,
Kiültem a stégre, elernyedtem… csak szusszanás.
Élvezkedek a Tisza vízillatú pompás zamatán
És a környezet rejtélyes, ősi zöld létén, mámorán.
Folyó zölden opálos, fölül kis hullámok tovahaladnak,
Molnárka is futkos a víz felszínén, halak ki-kicsobbannak.
Fürdik a vízben a nap, ragyogása a szemünkbe verődik,
Libabőrösen nézem, víz tetején… fénysugár szétkenődik.
Olyan ez, mint egy régi világtól jövő üzenet?
Belül vegyes érzések kavarognak, mily’ őrület…
Vajh’ milyen emlékeket sodor erre le, a folyó,
Titkát haboknak, megfejteni akarja, szemgolyó.
Talán az ősi bölcsességek halotti tort ülnek?
Akik itt részt vesznek, meséjüktől megrészegülnek?
Ott vagyunk, de nem vagyunk közhelyek fogságában élők,
A végső, örök emlék pillantás varázsától félők.
Folyó környéke, mint mesevár őrzi álmunk,
Csodálkozunk, a légben… szinte meg-megállunk,
Olyan szép, talán titokzatos gyönyörűség,
Múltból jön vize, az maga a nagyszerűség.
Végig, reggelenként süket csöndre ébredtünk,
De madarak daloltak, ébresztgettek bennünk.
Este meg a fák közé beomlott alkonyon,
Békák mentek aludni, a vízbe csobbanón.
Mindennap, talán tán’ lopakodva lett este,
A tájat feketén, magával beterítette.
A hold fénye, mint egy ezüsttakaró mindent, jól befedett
És a folyó felett, ezüstös, láthatatlan csönd lebegett.
Folyóvízben, csendesen kiugró halak csobbantak,
Lassú szélben fák, alig mozdulva, borzongva zsongtak.
Szeretjük, ahogy ez az ódon táj nekünk muzsikál,
Beavat az ősi, hűlt emlékekbe… múltba citál.
Örökre megfogott, végleg rabul ejtett e békés táj!
Majd, ha az alkonyon sebzett sugarakat elénk citál
Közeledő este, nyugtával dicsérjük a napot,
Konstatáljuk, hogy a lelkecskénk megint sokat kapott.
Égetve tombolt a nyár, a bőrünket is égette,
Égetett, tombolt a nyár, füvet, mindet kiégette.
Mikor kis szél volt, vízillatos fák lombja duruzsolt,
És e kis szél a víz felszínén, hullámokat fodrozolt.
Esténként álmos folyón csendben ringatózott kishajó,
Csend volt, a víz sem csobbant, érzem, létezem, ez a való.
Itt érzem igazán, hogy létezem, s nem szab határt, csak a képzeletem,
Van miről emlékezni, csillog, mint a gyöngyház… vagy ezt csak elképzelem?
Amikor este véres az ég alja, fénycsatának vége,
Sötétség kúszva, birkózva araszol, fel a magas égre.
Elszunnyadt felhők lassan ringnak a sötétülő kékben.
Várnak a reggelre, bíznak a szép új nap ítéletében.
Másodikán éjjel kettőkor kimentem a házból
És jól tettem, mert így nem maradtam ki a csodából.
Felhőtlen égben, telihold csoszogott előre, akkor éjjel
Ezüst fénye, a nyárfasor lombjai közt nyomakodott, kéjjel.
A Hold, babonázó, metszett ezüstcsillám tekintete
Fixírozva beborít, mutatja szilárd a jelleme.
Tátott szájjal, némán nézzük a sötét, vezérlő fonalát,
Telihold óv, vigyáz ránk, mi csodáljuk éjszaka világát.
Vagy rosszul láttam? Olyan, mint a halál éje?
Nekünk villódzik az ezüst, éltető fénye?
Vad ábrájú árnyakat látok a kiaszott füvön?
Ezüst sugarakat látok sötétség füve tükrön?
Lám földöntúli szépség… mintha ezeregy éjszakai mese lenne,
Fogtam a gépet, és mindent lefényképeztem, mielőtt elmenne.
Árnyékok mesés csipketakarót varázsoltak a szikkadt fűből.
Álmélkodtam, hogy mily’ gyönyörű szépség lett a holdfény tábortűzből.
Szeretett régi idők szép világa, visszaköszön e mesés tájba,
Olyan gyönyörű, hogy ennek talán a világon sehol sincsen mása.
Minden visszaköszön most e tájba, ez senkit nem sértett,
Békesség és nyugalom, kitölt mindent, kitölti létet.
Lelkünk, itt szép lassan megtisztult, testünk újra erőt nyert,
De már nem épül, gyarapszik a lélek és test, csak zártkert.
Fázok a gyenge szélben, mi nem is fúj, én csak úgy érzem,
Búcsú háztól, hajótól, Tiszától… emlék marad nékem.
Búsan ülök a stégen, magamba roskadtam, Tiszám mos nem árad,
Töretlen a csend, valahol vannak halak, belém a nyugalom árad.
Ha nem is sokat, de ennyi nagyon szépet kaptam itt,
Ha nem sokat, mesés élményeket kaptam, mi meghitt.
Múltunk már csak köd: zöldes vízszínből szőtt fátyol,
Tanya, Tisza, fényed örökre bennünk lángol.
Ha majd otthon látjuk, éjszaka kibontja szárnyait,
Akkor emlékezünk, s morzsoljuk emlékek könnyeit…
Még utoljára itt tíz napot nyaraltunk,
Ez a mesebeli tanya volt, hol laktunk.
Kapitány nem volt itt, hajó szomorúan állt, kikötve,
Tisza csak folyt, lassan hömpölyögve… talán örökre.
Kishajóval micsoda vízparádékon voltunk,
A csend, a fák, a víz… mi pihenésben tobzódtunk.
Immár sutba lett vágva, ez a szép élet,
Heródes leütötte fejét… mi élet.
Mi elmúló, annak biz’ többnyire… örökre vége,
Tiszám… nevedet hiába suttogjuk egy végtébe,
Majd messziről figyelünk, légy továbbra is jó folyó,
Vigyázz a házra, kishajóra, emlékekre, mi jó!
Utolsó nap, csak ülök… egészen magamba roskadva,
Nézem a vizet, hajót, tájat nagyon elszomorodva,
Hallom a madárcsivitelést, nézem a hömpölygő vizet,
Ennyit kaptam belőle, a nap süt bőszen, bőrömön éget…
Ez volt a boldogság „szigete”, elfojtott szerelemről mesélt,
De a végén, már jobb híján, jól elrontott… árvaságról regélt.
Marad emlék a „sziget” csodája, vágyak között vergődünk,
De a sorsunk ez lett, ide többet… szeretnénk, de nem jövünk.
Szinte álmokból épült… s így a vár könnyen összeomlott,
Állna még ma is, de sajna’… minden, ilyképpen elromlott.
Nyaralás, pihenés, hétvége, hajókázás, nyárs és sütögetés,
Síró lélek is tudja, nem lesz már, és nincsen más, marad emlékezés.
A tanya és a vízpart, csöndes, mint régi kolostor,
Lábujjhegyen jártunk, ezt kívánja hely, tán’ monostor?
Világ olyan zajos hívságai ide nem értek el,
Beszéltük róla: ez imaként hatott, felért mindennel.
Még a szépnek és a jónak is van bíbor alkonya,
Bármilyen nagy a boldogság, eljő végső éjszaka.
Itt most nem lesz holnap reggel vidám ébredés,
Előbb-útóbb mindent beborít a feledés…
Szép minden, de eljött a búcsú ideje,
Embernek bármily’ jó, de eljött a vége.
Vérző lélekkel, könnyes szemmel, készülünk… torra,
Még sincs kedvünk megülni, nem vagyunk megorrolva.
Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaik?
Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaink.
Így hozta a kegyetlen élet,
Így a szép jövő semmivé lett.
Búcsúzunk a hajótól, megsimogattam, és vigasztaltam,
Hátha jó gazdához kerül, ki szereti, mint jómagam.
Búcsúzunk a tanyától is, mindent lefilmeztem,
Hátha majd jó gazdája lesz… én biz’ megígértem.
Kettőezer-tizenkettő, augusztus ötödikén, a tanyát otthagytuk
A Tisza parton, szívünket, hálás szeretetünket is, neki otthagytuk.
Szomorúan, letaglózva, vissza-visszanézve lassan távolodtunk
A természet eme kolostorából… emlékeinket ott nem hagytuk.
Ezer búcsúkönnyet követel ez a pillanat,
Hallani vélem, hogy a Tisza, hullámtort hallat.
Csipkés zsebkendőnk nincs, de azért is lobogtatja a szél,
Tisza partja utánunk szól, ősi kalandokról mesél.
Kocsinkkal lassan gurulva szeretet porfelhőt hagytunk.
Életünk egy része véget ért, ez már biz’… csak a múltunk.
E szép múlt világon majd elmélkedünk…
E szép, elmúlt világra majd emlékezzünk!
Még egyszer visszanéztem, ahogy haladtunk…
Már nincsen tovább… véget ért a szép álmunk.
Vecsés, 2012. augusztus 6. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
