Buli a lebujban, mindenféle egyed.
Egymásra vadászó éhes-sóvár nemek.
Nyoma sincs a napi taposómalomnak,
Hétvégi este van, isznak szórakoznak.
A rexasztal körül tucatnyi fiatal.
Koccannak a golyók, éles a viadal.
A vezérféléjük szól egy bölcset néha,
S illik röhögcsélni a gyenge poénra.
Boros kólák bőven asztalon és fejben,
Vígan lubickolnak a dicső jelenben.
Magányos öregúr iszik a sarokba,
Barázdáit eke is szánthatta volna.
Üveges szem az üvegen, felejtené a bút,
Nehéz lesz- ő már megért egy háborút.
Szép számmal itt lazít a középkorosztály.
Néhány ital ára nem oszt nem szoroz már.
Épp most érkezett egy csacska fruska falka.
Látszik, egyik-másik kapható kalandra.
A pultnál festett hölgy a semmibe réved,
Pénzes gavallért vár, hátha erre téved.
Örömet ad pénzért. Nem hobbiból teszi.
Az állása megszűnt, de nem úgy a rezsi.
De félre a nyűggel, dübörög a zene.
A kikapcsolódás létfokú eleme.
A hangfalak előtt páran már táncolnak.
Rajtuk felbuzdulva többen párt alkotnak.
Már váltott a naptár lassan hajnalodik,
Az egész társaság összekapaszkodik.
Önkívületrítus, extáziskábulat,
Kikapcsolni mindent, ha az ember mulat.
Sajnos az éjszaka gyorsan tovaröppen,
Mindenki fáradtan mégis feltöltötten,
Indulnak pihenni oldottan dalolva.
Hétfőn aztán újra taposómalomba.

Neked írom most ezt verset,
tudd, hogy mennyire szerettelek.
Kollégák voltunk, és barátok,
te voltál a legjobb, belátom.
Mindig dicsértél, és kedveltél,
és hosszabb életet reméltél.
Egy napon beteg lettél,
de te semmitől sem féltél.
Küzdök én! Mondtad büszkén,
de a betegség volt nagyon kemény.
Mindig jó csaj voltál és vakmerő,
Isten veled drága barátnő.

Születésnapra

Szüleid szerelméből születtél-e földre.
Örülök, hogy a sors mellém rendelt téged.
Megismerhetem sok-sok jóságodat.
Bár teljesíthetném minden vágyadat.

Hosszú utat jártál negyvenhét óta.
Göröngyökkel teli, bánatot hordozva.
Életed hátra lévő része holnap kezdődik.
Univerzum lényedet igényli.

Szórd a mosolyod mint nap a sugarát.
Vendégek serege verseid hangulatát isszák.
Erényeid dicséri jutalmul az élet.
Reménytől lüktet a vágy, mellyel a fényt kéred.

Kívánom, hogy tartsd meg a felfedezett csodát.
Örömteli sikert halmozd egymás után.
Holnap álmai lelkedben rejtőznek.
Szeretet gyümölcse minden korban érnek.

Küzdj a végsőkig ne add fel soha.
Minden télre kikelet hoz új tavaszt.
Csillagok titka létezésed száma.
születésed napján égből légy megáldva.

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben

A város távol. Itt a dombtetőn
Egy sírhalomnak márvány-homlokán
Fáradt fejét lehajtva, reszketőn,
Hűs esti fényben ül a szent Magány.
Ölében szunnyad gyermeke, a Csend -
Szelíd fűz árnya arca bársonyán . . .
Csak néha sír fel: - föld göröngye lent
Koporsókon ha dübörögve zeng.

Merengve nézem holtak bús honát.
A szent Magány vállán nyugszik fejem.
Kezembe' lant. Mily zengő hangot ád
E szellemektől népesült helyen! . . .
Csodás varázs, mély elpihentető
Ölel körül . . . szent titki rejtelem . . .
Ó mily beszédes vagy te dombtető,
Sok néma hant, halotti szemfedő! . . .

S amint merengve zengeném a dalt
A bíbor-árnyú alkonyég alatt:
A szél panaszt völgyből sikongva hajt-
Komor fönséggel gyászmenet halad-
Fehér koporsó . . . rajta mirtusz-ág . . .
Vadul viharzik tébolyult harag . . .
Dübörgés hangzik, felsikolt a vád
És perbe hívja létünk szent Urát.

Leszáll az este. Hant alatt a holt.
A gyásznép közt rőtt fáklya-láng lobog.
Eloszlanak. Csend van. Felkél a hold,
Sugara szét piros vérként csorog.
Amott az új sír elhagyatva áll.
Kigyúl az égbolt, könnyesen forog
A párás légben, mely omolva száll . . .
A lomb közül reám néz a halál . . .

Milyen fönséges! . . . Szívszorongató
Érezni őt! . . . eremben hűl a vér . . .
S vonzó mégis, mint sima tükrű tó,
Amely fölött nagy, titkos, néma éj-
A Végtelen s a Rejtelem lebeg.
Hatalmad, ó Halál, mondd meddig ér?
Minő varázst rejt rám emelt szemed,
Hogy szívem járja fájó döbbenet!? . . .

Miként ladik sötét vizek fölött
Áll mozdulatlan, hosszan, csendesen,
S alant egyszerre gyors ár hömpölyög
És elragadja messze hirtelen:
Sodorva lelkem száll csodás erőn,-
Az ész eltörpül, fogja rejtelem,
Titokba néz a szem - alél erőm -
Az elmúlás tekint reám merőn.

Arasznyi létünk változó színén,
Halál, feltűnni gyakran láttalak!
Titkon megülsz a holtak hűlt szívén,
Majd látom lengni néma árnyadat
Borítva ránk pestist, gyilkos ködöt,
- Rontó erők, rontók mint tenmagad-
S pusztítva míg jársz síró föld fölött:
Csontos melledben vad gyönyör hörög.

Erőd határa hatalmad köre
A végtelenbe korlátlan feszül:
A mérhetetlen égnek fényköde
Homályosul, ha árnyad ráterül,
A csillagok hadát kék éteren
Villogtatod eltűnő ékszerül.
E földi s másvilági tereken
Minden tiéd - tiéd a Végtelen . . .

. . . Míg tépelődöm: szendereg a föld,
A mindenségnek karjain pihen.
Fönt csillagok járják az égi kört
Távol világok tiszta fényiben.
Igézet árad, titkos sejtelem
A légen át. S a földnek mélyiben
- Míg fent a bűvös formákon szemem -
Moraj támad, s zúg dörgedelmesen.

A sírból mennyi drága, szent alak
Emelkedik -, sok ismerős vonás!
Te is közöttünk!? Nyisd fel ajkadat
Dicsőült lény, magasztos, nagy, csodás
Szellem! A kint, mit szívem mélyre hord:
Szüntesd! Ó szólj, míg tart a látomás!
Fájós keservem békességre oldd!
Szavadra várok - nyugtass drága holt!

Felelj: megismersz? Lélek, kérdezem:
Mulandóság vár a sír éjiben
Reám? Szebb létre támad szellemem! . . .
Csak szólj! Ó szólj s kétségem elpihen.
Hallasd rejtelmet oldó bölcs szavad,
Illess kezeddel s elcsitul szívem -
Hisz kínban ég -, egy üstökös darab,
Mely bomlott pályán lángolón szalad . . .

Ezüst harangként hangod csengve száll
S csilingel ím a csillagok felé:
"Ne csüggedezz! Lélekre nincs halál
Vágyát ha tiszta jókra érlelé . . ."
Még hangod zeng. A szent csapat dalol
Mögötted. Indulsz a sereg elé.
Kiáltanék: maradj! - de összefoly
Árnyad velük, - s a hajnal kürtje szól . . .

. . . A hajnalpír mély kábulatba' lel.
Arany párázat ömlik szerteszét.
Magasság, mélység új erőt lehel,
Balzsamdús szellő ringat lágy zenét.
A nap lobog, pacsirta légbe' zeng . . .
A szent Magány lehajtja szép fejét,
Riadtan ébred álmából a Csend -
"A lét örök" - lantomnak húrja cseng . . .