Szótlanok világa mutasd magad
Ne tűnjön hangod az ismeretlened
Látom nem tárhatod fel titkaid
Mert elveszne vele szótlan álmod
Egy szótlan többet szól
Mint ezer ember mond
Hangjuk mely régen eltűnt
Most újra zenget erdőt
Mert ha egy szótlan megszólal
Azzal százszor többet mondhat
Ismeretlen mély hangjuk van
Ledönthet mindent ami van
S ha a szó elhallgat
Tudom szótlan szólott
Elcsöndesedik minden
Szótlanul elveszetlen
De egy szó az mint több szó
Hallgatatlan a sok szó
De a szótlan ezt a kísértést
Eldobja nincs már félreértés
De minek küzd egykori hangjáért
Hisz szó ami szó ő egy szót sem ért
Csak saját hangját ismeri
De azon is halványan rí
Koszba porba taposta hangját
Nem akart vele szólni többet
S a hang mely kísért bennük
Most kiáltják el maguk
Ordít mély zengő hangjuk át
Erdők hegyek vastag falán
Mindent eltiporva
Bele taposva porba
S most megváltozott e szó
A szótlan most nagyot szól
Mert ő most nem fog szótlan lenni
Hogy végre kitört a szó benne...

Balaton parton ülök
Egyre nézem a tájat
Az idő már hűvös
Szél fújja a fákat.

Hullámok nagyok, jönnek
Soknak fehér a teteje
De az alja zöldes
Széltől nagy az ereje.

Már a fű is hullámzik
Szél fütyül a fülembe
A part végig ázik
Morajlás zúg szüntelen.

Kövek keményen állnak
A víz egyre csak tombol
Már a kövek is fáznak
Az élet ily komor.

Vajon mi az utolsó dolog
Mit érzek míg szívem dobog?
Lehet egy végtelen zuhanás
Vagy egy hirtelen jött fulladás.

Nem tudom, hogy a halál
Lehet, hogy elér ma már
Egy csendes alvás közben
Míg az ég forog fölöttem.

Lehet eljön mint egy pillanat
Vagy meghalok a víz alatt
Miközben levegőért kapkodok
"Most meghalok" gondolom.

Talán egy hídról leugrom
És az életem elbukom
Lehet felvágom az eremet
Hogy kifolyjon az életem.

Mi egy múló kis dolog
Addig tart míg szívem dobog
Ajándékba kaptam, de nem kell
Vigyétek el innen messze.

Szerelem, szerelem,
Te édes gyötrelem,
Virágzó nárciszok közt,
Élem életem.

Mint nárciszoknak
Édes illata,
Tölti el lelkemet
A boldogság árja.

Szemed csillogása,
Bőrödnek illata,
Tavasz virágzáskor,
Holdfényes éjszaka.

Hajad selymes fénye,
Az éj sötétje,
Arcod hamvas pírja,
Mint nyíló bazsarózsa.

Gyönyörű testednek
Kéjes látványa,
Mint kitörő vulkánnak
Mély morajlása.

De a vulkán még várhat,
Hisz örök szerelmünket,
Nem nyeli el soha,
Háborgó tenger árja.

Szó lenni a levélben,
fény lenni a sötétben,
szél lenni kertjében,
csendesedni szerényen,
leülni fakérgen,
nap lenni egész fent,
ragyogni míg felébred,
néha fájni, néha szűnni-múlni,
s néha nem akarni, de könny lenni ott,
hol gördülni bőrén egészen, még egy múlik percében,
sok múlik egész bent lelke mélyébe, sötétben.