Idő 
Értékelés 
Értékelés Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
Víziós eszmefuttatás
Végre megjött a sötétség, őt én nagyon várom,
Hogy teljesen alám kússzon, az nagyon is álmom...
Őt
Várom,
Kívánom!
Sötét ölel...
Oly’ édes álom.
Sötétség... csendben
Ölel, majd belém merül.
Mily’ édes álom.
Sötétség honol, csak őt várom,
Teljesítse vágyam, csupán arról álmodom.
*
Eddig én őt nem láttam de, mesélték, tudtam, hogy van!
Fény nélküli dicsősége már megjelent álmomban.
Ó,
Mily' szép
Álom volt.
Hogy van, tudtam,
Szememnek titok.
Szememnek talány,
Létezéséről tudtam.
Járt már álmomban.
Szememnek még talány, létezéséről halottam,
Álmomban róla álomszép képet alkottam.
*
Ideért, de csendben, mert a csend hangja tőle ered,
Nappali fényben ő egyszerűen nem lehet veled.
Ő
Este
Jön, csendben.
Nappal, velem
Látni nem lehet.
Csendben érkezik,
Hajnalig marad... Velem
Napfényt nem láthat.
Est csendjével, hozzám simul.
Velem látni nappal lehetetlen, virradatra elvonul.
*
A nyirkos, esős este, vele együtt hatol a létbe,
Eluralja az agyamat, a nagy világmindenségbe.
Jön,
Vizes.
Létembe
Kúszik. Elmém
Vész... mindenségben.
Hűs-est nedvével,
Lopózik életembe.
Eszem rabolja.
Esőtől párás levegővel, lopakodik lényembe,
Ép eszem, szerteszáll a világegyetembe.
*
Hullócsillag átsüvít a vaksötét éjszakán,
De, fénye gyenge, nem változtat lelkem évszakán.
Gyér
Fény(e)
Oson, nem
Hoz változást
Lelkem őszében.
Csillag hull alá,
Sötét éjben, fénye gyér.
Lelkem magányos.
Eget hasít csillagom, sötét égen,
Fényhomálya nem hoz változást létben.
*
Szavaimat hallom csak, konganak a vaksötétben,
A macskakövön ló pata csattog, a messzeségben.
Szóm
Visszhang!
Hozza! Bong!
Paták hangja
Hallik távolból.
Bús hangom-hallom.
Paták zaja csendet tör…
Messzi távolban.
Hallom... sötétségben búg sóhajom,
Paták zaja távolból közeledik, szellő szárnyakon.
Vecsés, 2016. augusztus 11. – Szabadka, 2017. szeptember 5. – Kustra Ferenc – A verset én írtam, hozzá az apevákat, haikukat és a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit: A vegyes rész címe ,,Elérhetetlen álom’’!
Végre megjött a sötétség, őt én nagyon várom,
Hogy teljesen alám kússzon, az nagyon is álmom...
Őt
Várom,
Kívánom!
Sötét ölel...
Oly’ édes álom.
Sötétség... csendben
Ölel, majd belém merül.
Mily’ édes álom.
Sötétség honol, csak őt várom,
Teljesítse vágyam, csupán arról álmodom.
*
Eddig én őt nem láttam de, mesélték, tudtam, hogy van!
Fény nélküli dicsősége már megjelent álmomban.
Ó,
Mily' szép
Álom volt.
Hogy van, tudtam,
Szememnek titok.
Szememnek talány,
Létezéséről tudtam.
Járt már álmomban.
Szememnek még talány, létezéséről halottam,
Álmomban róla álomszép képet alkottam.
*
Ideért, de csendben, mert a csend hangja tőle ered,
Nappali fényben ő egyszerűen nem lehet veled.
Ő
Este
Jön, csendben.
Nappal, velem
Látni nem lehet.
Csendben érkezik,
Hajnalig marad... Velem
Napfényt nem láthat.
Est csendjével, hozzám simul.
Velem látni nappal lehetetlen, virradatra elvonul.
*
A nyirkos, esős este, vele együtt hatol a létbe,
Eluralja az agyamat, a nagy világmindenségbe.
Jön,
Vizes.
Létembe
Kúszik. Elmém
Vész... mindenségben.
Hűs-est nedvével,
Lopózik életembe.
Eszem rabolja.
Esőtől párás levegővel, lopakodik lényembe,
Ép eszem, szerteszáll a világegyetembe.
*
Hullócsillag átsüvít a vaksötét éjszakán,
De, fénye gyenge, nem változtat lelkem évszakán.
Gyér
Fény(e)
Oson, nem
Hoz változást
Lelkem őszében.
Csillag hull alá,
Sötét éjben, fénye gyér.
Lelkem magányos.
Eget hasít csillagom, sötét égen,
Fényhomálya nem hoz változást létben.
*
Szavaimat hallom csak, konganak a vaksötétben,
A macskakövön ló pata csattog, a messzeségben.
Szóm
Visszhang!
Hozza! Bong!
Paták hangja
Hallik távolból.
Bús hangom-hallom.
Paták zaja csendet tör…
Messzi távolban.
Hallom... sötétségben búg sóhajom,
Paták zaja távolból közeledik, szellő szárnyakon.
Vecsés, 2016. augusztus 11. – Szabadka, 2017. szeptember 5. – Kustra Ferenc – A verset én írtam, hozzá az apevákat, haikukat és a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit: A vegyes rész címe ,,Elérhetetlen álom’’!
Meghívást kapott pelikán,
egy szép vasárnap délután.
Hivatalos lett ő mára,
egy jó kis hallakomára.
Üres kézzel nem mehetek.
Ajándékot, most mit vigyek?
Hallakoma lesz ma este.
Biztos halat hoz a medve.
Nem vihetek én is halat.
Sok lesz az, mind megmarad.
Hát fogott gyorsan egy békát,
mégsem vihetek én répát.
Tó partján volt a lakoma.
Össze is gyűlt ott sok koma.
Nyuszika egy répát hozott,
medve koma mézes csuprot.
Süni hozott egy almát is,
ő azt szerette amúgy is.
Volt holló hozta mazsola.
Hogy lesz ebből hallakoma?
egy szép vasárnap délután.
Hivatalos lett ő mára,
egy jó kis hallakomára.
Üres kézzel nem mehetek.
Ajándékot, most mit vigyek?
Hallakoma lesz ma este.
Biztos halat hoz a medve.
Nem vihetek én is halat.
Sok lesz az, mind megmarad.
Hát fogott gyorsan egy békát,
mégsem vihetek én répát.
Tó partján volt a lakoma.
Össze is gyűlt ott sok koma.
Nyuszika egy répát hozott,
medve koma mézes csuprot.
Süni hozott egy almát is,
ő azt szerette amúgy is.
Volt holló hozta mazsola.
Hogy lesz ebből hallakoma?
Hogy sejthetted volna
azon a vidám éjszakán,
Hogy a Francia udvar csapda,
és veszteni fogsz pár év után?
Púderozva és locsolva,
a fiatal arcod ragyogott,
de tudtad-e hogy minden
hamisság felé mutatott?
Kellemes kocsikázás,
az élet csupa szeretet,
szíved gyorsuló dobbanása,
s egy gavallér ki nevettet.
Néhány királyi gyermek
mely anyaságod bizonyítja,
és gyanúsított szeretők,
kik apaságukat biztosítja.
És mikor a guillotine árnyékában
a rövid múltra gondoltál,
hogy mi is volt az élet,
és mi volt amit megbántál?
Talán a királyi protokoll
csak gyerekes játék volt,
s most itt a rideg valóság
mely sajnos csúnyán megcsúfolt.
Nem szabadott volna mondani
hogy kinek nincsen kenyere,
az úgy oldja meg bánatát
hogy kalácsot egyen helyette.
Némely űgyröl jobb hallgatni,
mert talán jobb etikett.
Szegény frivol kis királyné!
Szegény Marie Antoinette!
azon a vidám éjszakán,
Hogy a Francia udvar csapda,
és veszteni fogsz pár év után?
Púderozva és locsolva,
a fiatal arcod ragyogott,
de tudtad-e hogy minden
hamisság felé mutatott?
Kellemes kocsikázás,
az élet csupa szeretet,
szíved gyorsuló dobbanása,
s egy gavallér ki nevettet.
Néhány királyi gyermek
mely anyaságod bizonyítja,
és gyanúsított szeretők,
kik apaságukat biztosítja.
És mikor a guillotine árnyékában
a rövid múltra gondoltál,
hogy mi is volt az élet,
és mi volt amit megbántál?
Talán a királyi protokoll
csak gyerekes játék volt,
s most itt a rideg valóság
mely sajnos csúnyán megcsúfolt.
Nem szabadott volna mondani
hogy kinek nincsen kenyere,
az úgy oldja meg bánatát
hogy kalácsot egyen helyette.
Némely űgyröl jobb hallgatni,
mert talán jobb etikett.
Szegény frivol kis királyné!
Szegény Marie Antoinette!
Múltunkba révedés, maga a lélek haladék!
Mindenkinek más az átka, de van-e menedék?
A távolság sűrű ködétől nem hallatszik messze a csengő,
Feledés homálya beborítja, eltűnik sok emberöltő.
Nekem, ami jutott, egy lecsupaszított szálfa,
És még abba is benne van milliónyi szálka.
Válaszra várva nézzünk fel arra... kék égre,
Révedjünk el eme végtelen messzeségbe
Elmerengek, nagyon imádkozok fel a mennynek,
Gyógyuljanak be a múltbéli fekélyes sebek.
Fenyőfa, pázsit, holdvilág, napsütés, most ne beszélj másról!
Hóvihar, esőfelhő, sötét árnyék, hallgass el, de mától!
Száraz szemmel nézem, felhősödik és nem zavar a közelgő
Halál, ki kaszájával közelít és hízelegve esdeklő.
Már nincs, de volt az életemben sok-sok antitézis,
Fenik a kasza élit, még tán' van más út… azért is.
Múltfáklya újra, meg újra fellobban.
Bennünk a vágy terjed. Szétáradóan.
Vecsés, 2013. november 2. – Kustra Ferenc József
Mindenkinek más az átka, de van-e menedék?
A távolság sűrű ködétől nem hallatszik messze a csengő,
Feledés homálya beborítja, eltűnik sok emberöltő.
Nekem, ami jutott, egy lecsupaszított szálfa,
És még abba is benne van milliónyi szálka.
Válaszra várva nézzünk fel arra... kék égre,
Révedjünk el eme végtelen messzeségbe
Elmerengek, nagyon imádkozok fel a mennynek,
Gyógyuljanak be a múltbéli fekélyes sebek.
Fenyőfa, pázsit, holdvilág, napsütés, most ne beszélj másról!
Hóvihar, esőfelhő, sötét árnyék, hallgass el, de mától!
Száraz szemmel nézem, felhősödik és nem zavar a közelgő
Halál, ki kaszájával közelít és hízelegve esdeklő.
Már nincs, de volt az életemben sok-sok antitézis,
Fenik a kasza élit, még tán' van más út… azért is.
Múltfáklya újra, meg újra fellobban.
Bennünk a vágy terjed. Szétáradóan.
Vecsés, 2013. november 2. – Kustra Ferenc József
