Ez a karácsony másmilyen most,
talán mert én is más vagyok,
nem vonzanak a csillogó díszek,
s az adventi gyertya az asztalon.


Pedig a lángja most is oly szép,
s úgy pislákol az asztalon,
mintha valami bűvös csillag
ragyogna be az ablakon.


Én most valami másra vágyom.
Nem kérek drága kincseket,
csak meleget, mely a szívekből árad
messzire szállva az éteren.


Valami kristálytiszta hangot,
mely a légtérben úgy rezeg,
mint a legszebben szóló akkord,
melyre mindenki felfigyel.


Ez a karácsony más legyen most!
Övezze annyi szeretet,
melynek melege átjár mindent,
messzire űzve a hideget.


Szegénynek adjon terített asztalt,
s ki fedél nélkül van, fedelet,
Adjon a süketnek tiszta hangot,
s a vakoknak végre fényeket.

Hadd legyen boldog minden ember,
aki csak él e földtekén,
boldogabb jövőt, édes álmot
hozz Uram! S mondd, hogy van remény!

Meggyulladt már az utolsó gyertya
a díszes adventi koszorún,
halvány fényével világítva
s oldalán viaszkönnye hull.
Sápadt lángjában bűvös fény van,
szinte átjárja mindenem,
még a szívem is. Szinte lüktet,
hiszen az ünnep közel.
Szemem ragyog most örömömben,
hiszen most itt a gyermekem,
akit régóta hazavártam,
és végre itt van énvelem.
Másik szememből bánatkönny hull,
hiszen másik is van nekem,
akit ugyanúgy hazavárok,
de nem lehet mégsem velem.
Úgy szeretnék most kettészakadni,
hogy mind a kettővel ott legyek,
de nem tudok, pedig úgy szeretném,
hogy mindegyik velem legyen.
Milyen jó lenne csillaggá válni,
amely mindenhol ott ragyog,
hogy őrizhessem mindig az álmuk,
beragyogva az ablakon.
Vagy csak szellőként ott legyezni
ameddig el nem alszanak,
s álmukban arcuk megsimítni,
hogy szebbé tegyem az álmukat.
Szeretnék, de nem tudok semmit,
csak azt az egyet tudom,
amíg a szívem egyet is dobban,
ő értük imádkozom.
Istenem! Kérlek! Vigyázz rájuk!
Hisz én már nem tehetem!
Nem kérek semmi ajándékot,
csak ezt! Ezt add meg nekem!
Nekem az ünnep akkor ünnep,
amikor velük vagyok,
s szívem melege arra árad,
kit szeretek. Nagyon- nagyon.

Magamba mélyedve járok az úton
s közben tűnődöm: mit vegyek?
Valami kedves ajándékot,
amely csak engem jellemez.

Aranyló tárgyat? Csillogó díszt?
Az drága. Nem jut rá nekem.
S hiába jutna, csak egy dísztárgy,
de mégiscsak értéktelen.

Szeretnék valami olyasmit adni
melyben a szívem benne van,
amit nem lehet pénzért kapni,
és mégis: oly nagy ára van.

Meleget, mely a szívemből árad,
s felmelegíti mindened,
mint a sugárzó nyári napfény,
simogatva a testedet.

Nyugalmat, amely úgy vesz körbe,
áthatolva a lelkeden,
hogy beleremegj, ha arra gondolsz
hogy talán elveszítheted.

Valami féktelen szeretni vágyást,
amelyben végre megpihensz,
mint folyóvíz, mely a tengerhez érve
úgy érzi, hazaérkezett.

Valami fénylő, tiszta lángot,
amely átjárja mindened,
s szeress úgy, ahogy én tudlak csak,
minden ízemmel, teljesen.

Valami édes melegséget,
mely úgy járja át a bőrödet,
hogy beleborzongj, ha arra gondolsz,
milyen is lenne nélkülem.

Hiszen tudod, hogy úgy szeretlek!
S neked adnám most mindenem,
nem kérnék érte mást cserébe,
csak azt, hogy melletted legyek.

Ha kell, tűzként, hogy őrizzem lángod,
s felgyújtsam hogyha kell neked,
s úgy vigyáználak, őriznélek,
hogy nehogy megégesselek.

Vagy mint egy fénylő esti csillag,
mely lámpásként világít neked,
minden kis fényét reád ontva,
amíg sápadtan megpihen.

Őriznélek, mint legdrágább kincsem,
hiszen te vagy a mindenem!
S nem kérek érte mást cserébe
csak szeress, ahogyan én teszem.

Hozzátok fűz minden édes emlék,
hiszen míg kicsik voltatok,
annyira szép, és csodás volt minden,
s tudtam, hogy lesznek holnapok.

Az volt a legszebb ébredésem,
amikor hozzám bújtatok,
szemeitekben láttam mindig
talán a legszebb csillagot.

Az volt tán minden boldogságom,
Amikor velem voltatok,
s szerettem volna nektek adni
mindent, amit csak adhatok.

Az volt csak mindig minden álmom,
hogy ti boldogok legyetek,
s megóvhassalak minden bajtól,
de már tudom, hogy nem lehet.

Az volt szívemben talán mindig
a legjobban kínzó bánatom,
amikor nem tudtam többet adni,
s őrjöngött bennem a fájdalom.

Az volt mindig az egyetlen vágyam,
hogy ott legyek végre köztetek,
addig, amíg csak el nem vonszol
az elmúlás sötét szelleme.

Az lesz talán a megnyugvásom,
amikor látlak titeket,
révbe érni és boldognak látni,
hogy tudhassam azt, ha elmegyek

lesz aki véd, és karjába zár majd,
s nem fáj majd úgy, ha nem leszek,
mert én még ott is ugyan úgy óvlak,
féltlek, szeretlek titeket!

Fűszálak közt mozgó bogarak,
Végtelen horizonton látottak,
Az égbolt millió csillaga,
Elménk titkos lakatjának nyitja.

Budapest, 1997. június 8. – Kustra Ferenc József