Lépted alig érint talajt
Miközben bimbózik nyomában
Szívek óhajával
Egy szerényen kedves
Tettekkel lendületes
Üde-fénylő ragyogás.

Csillag születik a pillantásban
Amerre tekinteted veted
A remény angyala száll
Sokak szemében
Kapaszkodnak
Mosolyod erejében.

Páratlan jellemben
Az egyéniség kivételes
Összehasonlíthatatlan
Vonzáskörében tündököl
Ezernyi hálás köszönet
Mely mind Téged illet.

A gyötrelem nyomasztó
Súlya megolvad
Érintésed alatt szétfolyik
Csermely erekben
Még egyszer
A hit újra
gyökeret ver.

A megfáradt életet
Ápolja két kezed
S ha olykor kimerülten
Könnyed lecseppen
Lelkedben
Feletted az angyalod
Megkettőzi erővel akaratod

Bűvös pálca trükkös kalap
Nincs kéznél a nap alatt
A kór szolgálatában
Csak alázat van
Sokszor
Ünnepek s család hiányában.

Az üres lélek tükrében
Eltorzul a fény
Ingoványos illúzió
A kiszáradt remény
Az akarat csúcsa
Mély közönybe süpped
Ár sodorta dolcse-víta
Fájdalomba görnyed

Az üres lélek tükre
Mint az űr az éjben
Vagy megfagyott árnyék
A pislákoló fényben
A képvetület torz
Ahogy kifelé tekint
Viasz-arccal a gazda
Keserűen legyint

Keserűen legyint
Meggyötört testtel
Érzi-hiszi e lélek
Senkinek se nem kell
Matt-szürkére festett
Fénytelen a nappal
Kéz a kézben járnak
A melankóliával

Képzeletének rabja
A viasz arcú gazda
Zsugorodott lelkét
Ápolatlan hagyja
Balsorsát múltját
Szeszbe mártogatja
Illúziók tükrében
Tántorítatlan vallja
A szerencse elhagyta

Akarattal hittel
Az üres lélek-gazda
Szeméből a szikra
Az égig felpattanna
S mint királyoknak a csillag
Utat mutathatna
Lelkében a titkok
Ajtajának kulcsa

Nézd
Az ablak keretében
Ragyog pár törött szilánk
A régi ház a távolból
Még csodaszép románc

Virágzó fák kertjén át
Néma sóhaj lengedez
Az úszó felhő a múltra
Könnyeket permetez

Nézd
Az éj csillagos vitrinéből
Felénk hunyorog a fény
Fogyó hold az ég peremén
Korunk tükre már szerény

Ezüst szirmú őszi hajnal
Pókhálóként itt remeg
Mosolyszemek kis ráncára
Az idő szüntelen pereg

Nézd
Füstbe szállt a nyár melege
Lomb korona zöld levele
S a lángos- izzó naplemente
Rejtve parázslik halkuló lelkedbe

Néma sóhaj lengedez
Ezüstszirmú őszi hajnalon
Kitekint pár szerény vágy
A fakuló lélekablakon

Nézd
Az ég peremén fogyó hold
Korunk tükrében mosolyt old
S a halkuló zengő dallam
Viszhangzik lépteink nyomában

Éjszaka
Gondolatom
A lelkem feletted lebeg
Őrzöm szíved dobbanását
A Másikfeled.

És a nyitott
Ablakodon beszűrődik
Az éjjeli Csillag-Fény
Titokban
Hozzád simulok én
És szellő is leszek
Érezzél engemet.

Pirkadatig
Vigyázom lelkedet
Holdfénnyel
Fogom a kezedet.

Fenyőfaágba simul a sok apró koszorúvirág...
Itt vagyok, valahogy szívemből elillan a borúság.
Márványkövön szétfröccsen a mécses és gyertya lángoltság.
*

Gyertyaragyogás!
Fekete-bársony égbolt…
Csillagfény halmaz.
*

Értük lobognak,
Gyertya, mécses lángjai.
Hosszú fohászok.
*

Koszorúba fonva van a fenyőág, virágok... már mind meghalt.
Emlékezéstől könnyes lesz a szem… ez felemelő pillanat!
Állok és tudom, kedveskéim, ti pihentek a hantok alatt!
*

Mécsesek lángja
Vajh’ élteti a halált?
Éjjel, virrasztás.
*

Sírkert a holtak városa... virágdíszben pompázik.
A kereszten ül egy kismadár, látom, nagyon fázik…
Sok lehajtott fejű ember mormolva imádkozik.

Gyertyákat gyújtok, szellőben, arany fényük remeg,
Hidegben szél kócolja hajam, én emlékezek.

Sok a virág, koszorú a sírokon,
Sok-sok gyertyának a fénye, elhalón…
Lángjuk maradékán táncolva
Égnek a szélben, hajbókolva…

A sötét égen, felgyúlnak a csillagok,
Lenéznek, a mécsesek aranycsillagok…
Én gyújtottam, nekem aranyban csillogók.

Szürke a ködös homály és nedves,
Itt nincsen zaj semmi, minden csendes,
Kedves halottaink itt pihennek,
Soká velünk voltak... elsiettek.

Összekulcsolt kézzel imánkba merengünk.
Lelkünkben, csendben csak befelé könnyezünk.
Levélke, lágy táncot jár, már el nem menekül,
Felhőtlen az ég és a nap fénye ránk vetül.
Közben beszürkül az ég, eltűnik az árnyék,
Mélységes gyászba borul ma… mi sírkert tájék.

Ők a másik oldalon ugyanúgy hiányolnak minket
De eljön idő, amikor sors, összejövetelt hirdet...
És akkor majd minket is föld alá temet a rettenet.
*

Csendben csak ülünk
A padon, lángba nézünk.
Lángoló lelkek.
*

Nap, holnap is kel,
Gyertyák, addig leégnek.
Élet megy tovább…
*

Szabad voltam életben? Én még egy kicsit itt, élők között maradok…
Majd jövők utánatok… Veletek együtt szabad leszek, ha meghalok!
A régen… lángolt tűz bennünk akkor nyomot hagyott,
De Te ott lent, biz már nem érzel csak kemény fagyot…

Az emlékezés visszfénye ragyog sírod felett…
A márványból meg kicsurran a halál lehelet…

Vecsés, 2014. szeptember 29. – Kustra Ferenc József