Friss levegőt hozott a szél, kellemes az este,
Kis kutyámmal sétálgatok lazán ténferegve.
Patak felől hűs áramlat megpaskolja arcom,
Erdő szaga tücsök dalal andalító sanzon.

Földhöz tapadt már az árnyék, denevérek szállnak,
A csillagok hunyorgatnak derült égre várnak.
A partmenti hűs fuvallat bogaraket kerget,
Porosz-kékes szitakötőt a víz felett lenget.
Hal csobbantott a farkával, hullámokat perget,
A hőség is elpilled már, megszánja a berket.
Fa tetején bagoly huhog, portyázásra készül,
Tacsi kutyánk az orrával szimatokba révül.

Lenn a hídnál susogó sás felém intett éppen,
A szendergő vadkacsáknak nyugalmát ne sértsem.
Megálltunk hát mind a ketten, egy kicsikét vártunk,
Hátraarccal hazafelé csendben folyt az utunk.

Mi célja e keserű földi létnek?
Hamvainkból netán új lét ébred?
Vagy mint szél fújta por
tűnünk el a semmiben?

E világ kivet, elfeled, törli emléked,
nem marad más, mint kopott képek a dobozban,
s megkésett szép emlékek a szívekben,
mik idővel új értelmet nyernek.

Ily gyorsan múlna el minden? Nem!
A szív lassan kifakul, elveszti erejét
A lélek kifújja utolsó erőltetett lélegzetét,
majd csendben, halkan, s észrevétlenül távozik.

De ez még nem a halál órája, nem lehet az,
hisz a lélek továbbél ott,
hol a dobozban állnak a kopott képek,
s ott, ahol a szív őrzi az emléket.

2012.

Aranyban úszó
Fények, Balcsi hullámon…
Meditálás-csend.
*
Csak ülök a partodon és gyönyörködök benned,
Mélázok azon, hogy mi lenne velem nélküled…
A gondolatok szálldogálnak, de nincsen semmi mozdulat,
A gondolatok inspirálnak, de nem mozdul a hangulat!

Messzire lát a fény a nagy tónak a partján,
Magába zárt a csend, az önön, vallomásán.
Látom, hogy a Nap lassan igyekszik, hazamegy, lepihenni, lenyugszik,
Utolsó sugarai a pihenő arcomat, bíborral átfestik.

A tó mélyén látszik már az erősödő sötétség,
Az ég még nem fekete, de látható a szürkeség.
Az utolsó, táncoló fényeket nézem a hullámokon,
És várom, hogy az est, ebből valami szépséget kihozzon…

Látszik, hogy nem is vagyok egyedül, velem szemlélődik az alkonyat,
Látom, hogy vizsgálódik egyenként, nézegeti bíboros habokat.
A hallgatás, mint szörny, velem van, mozdulatlan merengést is letipor,
A víztükör is lassan sötétedik, már be is lepte a szürkés kór…

Alkonyba beburkolózva, magamban ültem a parti köveken,
Magamra öltöttem a bíborpalástom, csak magamra tekertem…
Rájöttem, hogy míg a hullámok közé süt még, be a fény,
A szívnek nincsen késő este, fényben élni van remény.
*
Már fényravatal
Készül, estet temetjük.
Hal, már nem ugrik.
*
Sok lélekvesztő
Lassan kikötőbe ér.
Köztük, matracok.
*
Már a Hold feljövőben és hoz magával tán’ mini dagályt,
És csak bízni lehet abban, hogy reggelre meghozza apályt.
A csend süket bilincsét a lemenő nap kiterítette,
Lehet, hogy a hallgatás a sírunk? Mi az éjjel szégyene?

Jó itt a parton, szúnyogokon kívül más nem zavar.
Ők is hangtompítót használnak, ez benne a csavar…
Itt ücsörögni, élvezni a mi tavunk közelségét,
A csend élménye, mint az is, hogy várni est szürkeségét…

Bízhatunk abban, hogy a reggel, jobb, új napot hoz nekünk…
A Balcsi a milyenk, új nappal meg, valamit kezdhetünk…

Vecsés, 2015. augusztus 30. – Kustra Ferenc József- írtam: versben és senrjúban…

Megfigyeltem a saját életem, hogy fergetegesen rest!
Ha tenni kell érettem… semmit, szóval a kettecskénk így fest.
Csoda, ha pech úrfi rögvest felajánlotta a szolgálatát?
Ez a lehetetlen alak meg csak… rugdosta az ember farát.
*

(sedoka)
Mért vert az Isten,
Ilyen élettel? Büntet?
Ez ellenem, nem bűntett?

Mért volt ily’ Isten?
Rám küldte úrfi pechet…
Rúgott! Nem szeretgetett.
*

(Bokorrímes)
Az élet, igen bogaras nékünk,
Így biz' van… ki folyton dumál nékünk…
Nem csak csendesen folydogál létünk.

Vecsés, 2018. június 30. –Kustra Ferenc – íródott: lételemzésként... mint önéletrajzi írás.

A hatalmas nyárfák alatt múlatom az éjjelt,
Fenn az égről repülőgép szemembe küld fényjelt.
Búgó hangja megtöri az éjszakai csendet,
A mantrázó tücskök hangja békíti a lelket.

A sötétnek szakadt leplét pók szövi most újra,
Ciripelés elandalít, jön egy emléktúra,
Múlt időben széttekintek álmodozva mélán,
Álmatlanul kis kertemben üldögélek némán.

Langyos az éj simogató a csillagok bújnak,
Felhők között pancsol a hold, gondolatok gyúlnak.
Nem jön álom a szememre, éber most a lelkem,
Szerte hullott ábrándokat össze gereblyéztem.

Bíborhajnal fénysugarát türelmesen várom
Nem bánom már hogy az éjjel elkerült az álom.
Madarakbak bűvös hangja elvarázsol éppen,
Elcsavargott kóbor lelkem felhangolom szépen.

Köszöntöm a virradatot, lant szólal meg zengve,
Hálával áld újabb napot, Istent dicsőítve.