Idő 
Értékelés 
Értékelés (3 soros-zárttükrös)
Lehettem volna szirtkő, lejtőn, csúcsra menet,
Vittem is magammal barátomat, az ebet.
Lehettem volna szirtkő, lejtőn, csúcsra menet.
Fűszálként mindenütt megterem, tarolón végzetes baj,
Ha napra kerültem a fejemen rögvest olvadt a vaj.
Mindig tapasztaltam ide-oda, jártamban-keltemben,
A csűrés-csavarás a menő, ez alap a sikerben.
Az őszöm úgy vélem, immár szép, szürkés-szakadtkabátos,
Talán ezután, már csak telem lesz, hideg zúzmarásos.
Ahogy jő az életvég egyre inkább nincs metódusunk,
Akkor már csak a hajat hátra simítva, csak vakkantunk.
(Bokorrímes)
Manapság már, többször kijárok a folyópartra, gondolkozni,
Hol üres a tájék, a nagy víz sem akadály, nem áll meg folyni.
Viszek egy zsebnyi követ, azt jól lehet a vízbe bedobálni…
Beléjük kövesedve a múltam, mit nem lehet eldobálni…
(3 soros-zárttükrös)
Gondolatom kisuhan a víz fölé és int a többieknek, gyertek,
Itt jó, senki nem zavar, mert nincs akadály, hogy hosszan képzelegjetek.
Gondolatom kisuhan a víz fölé és int a többieknek, gyertek.
A víz megállás nélkül csobogva folyik csendesen,
A múltam a kavicsokban lakik, lám, véglegesen.
(Bokorrímes)
Eddig én voltam mindenkinek egy senki,
Most sem vagyok magamnak... már jó nagy senki.
Közelg’ az végidő… úgyse sajnál: senki…?
Vecsés, 2018. november 5. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
Lehettem volna szirtkő, lejtőn, csúcsra menet,
Vittem is magammal barátomat, az ebet.
Lehettem volna szirtkő, lejtőn, csúcsra menet.
Fűszálként mindenütt megterem, tarolón végzetes baj,
Ha napra kerültem a fejemen rögvest olvadt a vaj.
Mindig tapasztaltam ide-oda, jártamban-keltemben,
A csűrés-csavarás a menő, ez alap a sikerben.
Az őszöm úgy vélem, immár szép, szürkés-szakadtkabátos,
Talán ezután, már csak telem lesz, hideg zúzmarásos.
Ahogy jő az életvég egyre inkább nincs metódusunk,
Akkor már csak a hajat hátra simítva, csak vakkantunk.
(Bokorrímes)
Manapság már, többször kijárok a folyópartra, gondolkozni,
Hol üres a tájék, a nagy víz sem akadály, nem áll meg folyni.
Viszek egy zsebnyi követ, azt jól lehet a vízbe bedobálni…
Beléjük kövesedve a múltam, mit nem lehet eldobálni…
(3 soros-zárttükrös)
Gondolatom kisuhan a víz fölé és int a többieknek, gyertek,
Itt jó, senki nem zavar, mert nincs akadály, hogy hosszan képzelegjetek.
Gondolatom kisuhan a víz fölé és int a többieknek, gyertek.
A víz megállás nélkül csobogva folyik csendesen,
A múltam a kavicsokban lakik, lám, véglegesen.
(Bokorrímes)
Eddig én voltam mindenkinek egy senki,
Most sem vagyok magamnak... már jó nagy senki.
Közelg’ az végidő… úgyse sajnál: senki…?
Vecsés, 2018. november 5. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
Éji nesz slattyog a süket csendbe,
Nem tudom mit, de dobol fülembe.
Nem gyújtok gyertyát, nehogy zavarjam,
Hallgatom… mért nincs nesz az avarban?
Vecsés, 2012. augusztus 18. – Kustra Ferenc József
Nem tudom mit, de dobol fülembe.
Nem gyújtok gyertyát, nehogy zavarjam,
Hallgatom… mért nincs nesz az avarban?
Vecsés, 2012. augusztus 18. – Kustra Ferenc József
Élénk zöld határ,
Agg nyárfák oltalma hű.
Vadat óv, ölel.
Dús növény zsenge,
Kalászt rejt a friss hajtás.
Bőséget osztó.
Üde szél csak leng,
Távol hullámzó hő száll.
Békés ringatás!
Bogár nem pihen,
Lazán libben fény felé.
Zümmögő ima.
Árnyékban illat
Hömpölyög, időfüggő.
Csendes szieszta.
Dunatőkés, 2024. március 17. -Ostrozásky Gellért- íródott: haiku csokorban.
Agg nyárfák oltalma hű.
Vadat óv, ölel.
Dús növény zsenge,
Kalászt rejt a friss hajtás.
Bőséget osztó.
Üde szél csak leng,
Távol hullámzó hő száll.
Békés ringatás!
Bogár nem pihen,
Lazán libben fény felé.
Zümmögő ima.
Árnyékban illat
Hömpölyög, időfüggő.
Csendes szieszta.
Dunatőkés, 2024. március 17. -Ostrozásky Gellért- íródott: haiku csokorban.
Milyen zajos ma a reggel,
Kis torkokból zengés jár-kel.
Madarak dala cifra csók,
Erdő-csoda, mennyei bók.
Tavaszban sarjad az élet,
A természet nagy csendélet.
Földről, fákról illat terjeng,
Az üdeség mindent átleng.
Friss a reggel és az este,
Békesség száll a lelkekbe.
Kedvet hozó napsütésben
Zsibong élő, élettelen.
Ma reggel is izzad a föld,
Lassan minden már csupa zöld.
Szél lengedez, száll a nóta,
Nem lesz már fagy, mondta Jóska.
Dunatőkés, 2024. március 19. -Ostrozánsky Gellért- íródott: 8 szótagos, páros rím formátumban.
Kis torkokból zengés jár-kel.
Madarak dala cifra csók,
Erdő-csoda, mennyei bók.
Tavaszban sarjad az élet,
A természet nagy csendélet.
Földről, fákról illat terjeng,
Az üdeség mindent átleng.
Friss a reggel és az este,
Békesség száll a lelkekbe.
Kedvet hozó napsütésben
Zsibong élő, élettelen.
Ma reggel is izzad a föld,
Lassan minden már csupa zöld.
Szél lengedez, száll a nóta,
Nem lesz már fagy, mondta Jóska.
Dunatőkés, 2024. március 19. -Ostrozánsky Gellért- íródott: 8 szótagos, páros rím formátumban.
Századparancsnok voltam a mély hóban…
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
