Egy kutya mellett nőtt fel lánczra kötve,
Kedvencze volt a gazdának szegény,
Aki feltette róla, hogy örökre
Kutyává tette a kutya-erény.

Ha néha-néha csettentett a gazda,
Ugrált a farkas és hizelkedett,
De a csörgő láncz arra tanitotta,
Hogy ő kutyának még se született.

Csillagváros, néma éjszakákon,
Amig aludt a kutya csendesen,
Ő ébren ült a zörgő szalma-ágyon;
Fülét hegyezve, várt figyelmesen

S átsivitott néha vad haraggal
Egy ismert hang az erdő mélyibűl,
Ameddig érte láncza, bús panaszszal
Vonitva járt a kutya-ól körül.

Ilyenkor titkos vágy lobogott benne,
Vad fényében égett haragos szeme,
De megcsörrent a láncza és leverve,
Szűkölve ment a csendes ól fele.

Egy éjszakán, vad, kitörő örömbűl
Üvöltés verte fel az éjszakát;
Letépett lánczczal vágtatott keresztül
Az udvaron, a kert sövényén át.

A csillagos, a néma éjszakába
Jeges, fehér szikrákat hányt a hó,
Csörgött a lábán elszakított láncza.
Rohant a hideg éjbe vágtató.

Nem is érezte végtelen magányát,
Csak azt érezte, hogy rohanni kell,
Távolba látta erdők kék homályát,
Azt tudta csak, hogy ott hazára lel.

Felette fényes, végtelen magasság,
Sehol elébe nem szakad határ,
Amit beszív az élet, az szabadság,
Mit elhagyott a kényszer, a halál.

Még egy üvöltés hangzik át az éjen,
Hogy megremeg a némaság bele,
Lehempereg a hóba örömében,
Aztán rohan az uj világ fele.

Hajnalodott. A hosszu, hideg éjen
Porrá fagyott a hó a föld felett
S a farkas - mint a gazdájánál régen
Kaparni kezdett, - csontot keresett.

A falka várta. Bátor, büszke ficzkók,
Kiket a küzdés bátrakká nevelt,
Zsákmányadó hazája mindnek itt volt,
Zsákmánya mindnek az, mit küzdve ejt.

Fagyot, éhséget elviselt a falka,
Az abba nőtt fel, - hozzá szokhatott,
De farkas-módra fázni, napról napra,
Ki kutya volt, - az nem tanulhatott.

És ténferegve vékony horpaszával,
Gondolt a kutya-társra és haza,
S jóllakva a szabadság nyomorával,
Odébb állott az első éjszaka.

És átugorva ujra a sövényen,
Tánczolt a farkas otthon nagy vígan,
Csóválta farkát és csaholt serényen:
- Haza jöttem - kutyának gazd'uram!

A kertbe voltunk. Halkan és szeliden
Susogtak még a nyárfalevelek
S mi elmerengve szedtünk bokrétába
Ábrándot, álmot, bus emlékeket.

Ledőlt a nap a nyárfák tetejére
Szomorun szórta rájuk sugarát
Mint egy király, ki haldokolva szórja
Jobbágyi közé minden aranyát.

Miről beszéltünk? Tudja a jó Isten
Egyszer csak ajkunk szótlan, néma lett
S kigyulladt szivünk csendes lobogással,
Mint hunyó nap - ott a fák felett!

Estre váró, régi tar kert,
Szonja kéklő, tiszta csendje.
Vadmadárraj száll, viharvert.
Lombtalan fa őszi csendje.

Szonja hószín életére
napraforgó szirma lankad.
Bíbor sebnek hull a vére,
mord szobákban egyre lankad,

ahol halkan kék harang szól,
Szonja lépte, lanyha csendje.
Vad halódik, elbarangol.
Lombtalan fa őszi csendje.

Vén nap fényét rávetíti
Szonja ősz szemöldökére.
Orcáját hó nedvesíti
s hull vadon szemöldökére.

Állj meg, feleségem,
Mondok valamit,
Játsszuk el a multnak
Jelenéseit,
Mert illik dologhoz
Fogni végre már,
Isten drága napját
Egyre lopni kár.

Eddig csak henyéltünk,
Ennek vége lesz,
Mert ez a léleknek
Fásulást szerez.
Munka, tett az élet,
Tegyünk valamit,
Játsszuk el a multnak
Jelenéseit.

Képzeld, hogy leány vagy
Az a lyányka még,
Kivel ott a csendes
Kertben mulaték.
Itt a kályha lesz a
Nagy fa, mely alatt
Elmondám szerelmi
Vallomásomat.

Támaszkodjál hozzá,
S addsza kezedet,
És figyelj, elmondom
Szép beszédemet: -
"Nagysám, én nagysádat
Sze... sze... szeretem!
Nagysádé szerelmem,
Lelkem, életem!

Oh feleljen, nagysám,
Hogy viszontszeret!"
"Szeretlek, Sándorkám,
Bírod szívemet..."
Persze, hát hogy is ne,
Mondtad is te ezt!
Mily anakronizmus!
Mondd, hogy nem szeretsz,

Mint akkor mondád... "Én
Nem szeretem önt."
Nem szeretsz, galambom?
Szépen köszönöm.
Pár hónapja csak, hogy
Feleségem lett,
S ím nyiltan bevallja
Már, hogy nem szeret.

Hahh! - vagy úgy... ni most meg
Én feledtem el,
Hogy csak játszunk, hogy a
Multat játsszuk el.
Mennyi galibával
Jár ez a dolog!
Hagyjuk abba, jobb lesz,
Már fáradt vagyok.

Elfáradtam. Most már
Csak pihenhetek.
Űlj le itten, majd én
Melléd heverek,
S rád hajlok fejemmel,
Igy, kis angyalom...
Munka után milyen
Jó a nyugalom!

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!