Szeptember,szeptember,
esőt hozó kicsi ember.
A nyár szép lassan lépeget,
az ősz bájosan integet.
Nem haragszol senkire,
szépen és csendesen él ilyenkor a természet.
Én is nálad születtem,
köszönöm ezt neked kedvesem.
Szeptember,én ilyennek szeretlek,és ismerlek,
nagyon bátor vagy,és ezt meg is teheted.

Nálad még mindig nagyon fagy,
mégis bátor és vakmerő vagy.
Kemény,zord harcos,
de cseppet sem morcos.
Csendes vagy,bár olykor nagyon kemény,
igazán harcedzett,vidám legény.
Január,én ilyennek szeretlek,és ismerlek,
és ha kel,mindentől megvédelek.

Ne higgy annak ki azt ígéri
örökké csak téged szeret,
csak annak higgy,ki ölelésedbe,
csókjaidba beleremeg.

Ne higgy annak,ki ígér néked
napot,holdat,és csillagot,
csak annak higgy, ki azt suttogja
nélküled semmi sem vagyok.

Ne higgy annak, ki magához láncol
szeretet címén ostobán,
csak annak higgy , ki téged akar,
s helyetted nem kell senki más.

Ne higgy annak,ki büszkeségből
magához láncol,fogva tart,
csak annak higgy, ki ölelésével,
forró csókjával felkavar.

S ne higgy annak, ki lemond rólad
küzdelem nélkül,ostobán,
csak annak higgy, ki harcol érted,
s nem engedi hogy félre állj.

Csak annak higgy, ki átölel némán,
vágytól remegve csendesen,
most szeress!Holnap már késő!
hisz nem tart örökké semmi sem!

Úgy borulj rám,mint az alkony
,mit kísér a napsugár,
úgy borulj rám ,mint a gyermek,
ki tőled várja vigaszát.

Úgy borulj rám mint a csend
,mely tőled várja sóhaját
s úgy borulj rám,mint a rózsa,
mely rajtam érzi illatát.

Úgy borulj rám mint az árnyék
,amely megpihenni vágy,
mely a tűző napsütésben
megnyugvást már nem talál.

S úgy borulj rám,hogy érezzem
tested,lelked moraját
minden ízében remegve,
midőn megpihenni vágy.

Nem engedem hogy a könnycsepp a szememből megszaladjon,
Hagyom hogy a tél markában megfagyjon,
Hogy érezhessem a megfagyott könnycsepp hideg, szúró fájdalmát,
Hogy megtanuljam nélküled is van világ.

Mikorra elolvad az a kis jéghegy,
Az én szívem is, újra felenged,
Feloldódnak a régi, a fagyott emlékek,
Ráébredek, nélküled nem is élet az élet.

A hontalan csendben csitítom szavaid emlékét,
Elalszok, és meglelem a békét,
Talán, olykor, csak akkor érzem azt,
Hogy a mi szerelmünk volt, lesz csak egy húr és egy lant.