Áldott legyen az ünnep a földön,
s legyen mindenhol friss kenyér,
áldott legyen az Úr, ki leküldte
hozzánk egyszülött gyermekét.
Áldott legyen ki az éhezőknek
akár egy szelet kenyeret ad,
ki ebben a züllött, gonosz világban
mindenekfölött ember maradt.
Áldott legyen az otthon, hol élünk,
s érezzük jobban melegét,
maradjon mindig, minden időkben
meghitt, kellemes menedék.
Hol halkul a szó, és csitul a lélek,
s szinte már csak a csend beszél,
hűvös nyugalmát hintve széjjel,
melytől édes a pihenés.
Legyen a szó most csöndes, csitító,
s meghittebb minden ölelés,
had érezzük, az ünnepek fényét
mely meleg sugarát szórja szét.
Maradjon belőle minden napra,
s olyan legyen az ébredés,
mintha mindennap ünnep lenne,
hiszen az élet oly nehéz.

Úgy kullogtam a meztelen fák közt,
háborgó lélekkel, dúlva, mint a vad,
amelyet csupán a fájdalom űz még,
amíg ájultan földre nem zuhan.
Magamban dúltam. Dühöngve, sírva,
mint forrongó vulkán, mely kitörni akar,
s akkor hirtelen, ott a csupasz fák közt
fülembe csendült egy régi-régi dal.
Nem láttam mást, csak egy magányos koldust,
ki ott ült a padon étlen, rongyosan,
kezében ócska rádiót tartott,
amelyből recsegve hangzott fel a dal.
Éppen úgy hallgatta, ahogyan én is,
oly féltve tartotta ujjai között,
hiszen ez maradt egyetlen kincse,
mely okoz még néki némi örömöt.
Olyan volt benne minden egyes akkord,
hogy megtört szemében könnye csillogott,
hisz az a dal, amely épp akkor hangzott,
szívében annyi szenvedést hagyott.
Akkor is ez a dal szólt a rádióban,
amikor nem volt nála boldogabb,
s amikor szívére ezer édes álom
szirmai hulltak a rózsafák alatt.
S mikor hirtelen minden összeomlott,
lelkében elhalt minden zeneszó,
fájdalmát nem is enyhítette semmi,
csak az az ócska, kopott rádió.
Mára elcsitult. Fájdalma enyhült,
de most is kínozza keserű magány,
épp úgy, mint engem, hisz nem maradt semmim,
hol meggyötört lelkem oltalmat talál.
Csak az a dal, mely a rádióból árad,
az csillapítja lázadó szívem,
nincstelen koldus lettem most én is,
akárcsak ő, kit nem vár senki sem.

Halottak napja

Halottak napja.
Virágeső sírokon.
A hűvös, derűs.
*
Semmivé lett lét…
Kopasz gallyra veréb száll.
Szomorún gubbaszt.
*
Harc a tegnapért,
Már hűlő levegőben.
Összetört álmok.
*
Lomb elmúlása…
Halála más időké…
Idősuhanás.
*
Csendülő gyászdal,
Gyertyaláng-surrogásban.
Széltől, lengedez.
*
Mécsesek lángja
Fenntartja az elmúlást.
Lángban… holt lelkek.
*
Színek elmúlnak,
Illatok fanyarabbak.
Síron, hervadás…
*
Hideg sírkövek.
Krizantémok, koszorúk…
Ódon pad, szálkás…
*
Itt az elmúlás…
Hulló levél távozik.
Örökre megy el.
*
Mécses fény lobban,
Szeretetet közvetít.
Sárga, meleg-tűz.
*
Kis sárga lángban
Lobog őseink lelke.
Szellő elfújja…
*
Sejtelmes fények
Éjszakai sírkertben.
Szellemvonulás?

Vecsés, 2010. október 15. – Kustra Ferenc József- íródott: senrjú csokorban.

Ősz miatt elsorvadt levélhalmaz a talpad alatt,
De, hogy rálépsz, emiatt nehogy ostorozd magadat.
Ez bizony benne van az életben, ez az elmúlás rendje,
És majd jön biz' a tavasz és lesz új levél… növény új sejtje.

Tavasszal, lesz talán bú vagy esetleg harag,
De mi nyugodtan pihengetünk a fák alatt…
Tavaszi nap sugara villódzva töri meg a süket csendet,
Közbe sajnálkozva nézzük, egy koldus… szemetesben rak rendet.

Most még az életvonatom száguld a ködben.
És én komoran, csendben, csak ülök a csöndben.
Azon mélázok, hogy mikor lesz már melegedő tavasz,
És bízok, hogy eljő, ki kell várni, ez csak életszakasz.

Ez egy téli vonat, érzem, hogy fűtenek,
De bennem már tavasziak a vágyképek.
Majd ez a vonat lefékez, megállunk múló télben,
Kinézünk és gyönyörködünk a tavasz szépségében…

Vecsés, 2015. február 4. – Kustra Ferenc József

Filozofikusan keresem a választ… de akkor mit?

Jelzem, tudom, hogy valahogy élem a csendem.
Jelzem, tudom, kezdem élni hevesen… csendem.

Nem is zizeg a csendem…
Nem is zörög a csendem…
Nem is hörög a csendem…
Nem is röfög a csendem…
Nem is dünnyög a csendem…
Nem is hüppög a csendem…
Nem is nyivákol a csendem…
Nem is rikácsol a csendem…
Nem is duruzsol a csendem…
Nem is mormogol a csendem.
Nem is dübörög a csendem…
Nem is mennydörög a csendem…

Nem zötykölőg a csendem.
Nem lődörög a csendem.
Nem ücsörög a csendem
Nem sündörög a csendem.
Nem csatangol a csendem.
Nem barangol a csendem.
Nem leblokkol a csendem.
Nem bekrakkol a csendem.
Nem lubickol a csendem.
Nem bóbiskol a csendem.

Nem randizik a csendem.
Nem partizik a csendem.
Nem behatol a csendem.
Nem kamatyol a csendem.
Nem kufircol a csendem.
Nem ficánkol a csendem.
Nem befarol a csendem.
Nem rostokol a csendem.

Nem harácsol a csendem.
Nem kárpótol a csendem
Nem sumákol a csendem.
Nem istápol a csendem.

Nem háromszög a csendem.
Nem járomszög a csendem.

Minek is van csendem? Ha ily’ mint a leírtak szerint, lehet, hogy nem is szenvedhetem?
Lehetetlen-e csendem? Ha ily, mint a leírtak, vele a hátra lévőt élhetem?
Mégis én élvezem csendem! Ha ily', mint a leírtak, tartom vele együttélésem!


Vecsés, 2024. szeptember 29. -Kustra Ferenc József- írtam: mint kutatómunkát a csendem filozófiájáról, önéletrajzi írásként.