A házunk tetején gyülemlik a felhő,
Majd elfújja tavasszal a szél.
Könnyeinket a nap szárítja,
Eltemet majd minket is a tél.

Szörnyű a karácsony egyedül,
S jólesik a penészízű kenyér.
Felsóhajt valahol az árva csendben a szegénység,
S a hidegben kéreget egy zenész.

Mert az életnek Húrja van!
Hát játssz rajta, cigány! Verítéked kiül homlokodra.
A szél cibál, de nem számít már!
Csak egy számít, túlélni.

Túlélni a telet, az éhínséget,
Most zenélsz kiszolgáltatottan!
Csak játszd el, játszd el a zenéd! A végsőt...
S a szél táncot jár letépett ingeddel.

A láz a tüdővész elért,
Mert kinek kell egy kivénhedt zenész!
Sótlan az élet... Adj hát neki, még kér, amíg él!
Holnap késő lesz talán, ha a pap némán temet.

A síron nem lesz, csak vadon virág,
A fejfán a hegedű már nem zenél.
Már nincsen, ki húzza,

Magyar földön
álmos koldus vihart guberál.
Letargikus erővel söpri a kapott életeket,
hordja messzire a csapodár faleveleket.

Barbár nászéjszakán
valahol megszólal búsan egy hegedű.
Varjak gubbasztanak kinn a magas fákon,
s a jeges szél fúj át a kies pusztaságban.

A nincstelenség sóvárgó vággyal
pásztázza végig a még élhető kis falut.
Üres templomunk békés csendjén
melankolikus harang szól.

Itt bizony életek tűntek el,
ki tehette, messzire elvándorolt!
Ősi falum már rég mások lakják,
új bíbor színezettel spidez az álmatlanság sötét éje.

Zengő versem regös ének,
kiábrándult, mulandó itt az élet.
Árpád vére lázadó, pogány hada,
az ősmagyarnak már itt nincsen szava.

Szívemre raktad
Szerelmünk halálvirágát!
Lángcsókod éget belém félelmet.
Boszorkányok tánca lebeg az éjben felettem,
És követ engem végig a cigánytelepeken át.

S te tudod, hogy elmémbe
Rút férgeket raktál!
Mennyei áldást suttog rám az ég.
Ballagok békén a Tarna partján,
A fagyos szél arcomba vág!
Holt dalokat zeng ajkam,
Dallama a sötét éjben messze száll.

Szívverésem dallamára
A halálvirág kinyílik,
Mézédes nektárja pokoli kín!
Fetrengek... rontás szállt rám!
Cigány asszony átka bánt,
S csendesen koporsóba zár.

Tarnazsadány, Honvéd út, 2018. június 26.

Várni, reménykedni,
Sorban állni, várni, reménykedni.
Marhaszállító vagonokban szoroskodni,
Lágerek, haláltáborok, gázkamrák előtt
Sorban állni, szív-dobogva reménykedni.

Holt lelkek lebegnek fehér füstszárnyakon,
Auschwitz, Sobibor, Dachau, Birkenau lágerekben.
Csontsoványan remegve várni, reménykedni.
Don-kanyarban, jeges szélben fázva hazavágyni.
Várni... várni, reménykedni.

A hadifoglyok szemébe belefagy a magyarok könnye,
Várni, reménykedni.
Hazavágyni, szótlan, néma csendben megpihenni,
Jeltelen sírokban, hazánktól messze távol, a lélek hazavágy
Várva, reménykedve.

Emléket állítva a Holokauszt áldozatoknak, a Don-kanyarban elesett magyaroknak, kik soha nem tértek haza

Felsóhajt a szív,
Szerelmünk az égre száll.
Trónusán a fellegeknek
megpihen a végtelen idők nyomán.
Szívverésem meg nem áll!
Kómás hangszerén játszik a szív.
Felcsendül egy régi dal,
Ámor nyila eltalált!
Nem múl el a pillanat soha már!
Megpendül a vén gitárom,
Játssza a dalt végtelen időkön át.
Átölel a csend homálya,
Őszülő fejemre bánat száll.
Hol van már a régi nyár?
Hol van az a régi lány.
Átölel a csend homálya,
Felsóhajt a szív varázsa,
Elárvult világ, bezárult világ.

Heves megye, Tarnazsadány, 2018. január 10.