Cigányprímás
szamárháton.
Barna medvével
ropja a táncot.

Farsang napján tombolát
árulják a kiscicák.
Telet űző trombitások,
elefántok az óvodások.

Jókedv van a sulibálon,
harci róka csizmaszáron.
Elűzik a hideg telet,
hazamegy a sok kis gyerek.

Rossz álom

Egész éjjel havazott,
S a szél elkezdte játékát.
Az ősi hold a temetőre vetítette
Rémült árnyékát.

Fehér álmokat szőtt az éj
A fekete szívekbe.
Nem felel a csend
A tücsökzenére.

Az ősi mítoszok
Hullámzó dzsungelén
Surranó szárnyak repültek
Az őseim fekhelyén.

Szertefoszlott az éjjel,
A cigányszerető álmok.
Zúgó lombok a sötétben
Hordják rá az átkot.

Tarnazsadány, 2020. december 27.

ÁlomRemény

Időtlen idők

Megpihen a vágy a végtelenségben,
Repül a szív a tűzzománc reményen.
A vérrel gyúrt hajnalok hasadásán
Madarak is hallgatnak - e nyomorúságán.

Hol vagytok, régi kunyhóink asszonyai?
Csillagos ég alján eltűnt cigányai.
Hosszú évszázadok éber álmán.
Fényes Hold világít át emlékeim útján.

Nádasok közt eltűnt rozoga kunyhóházak,
Ott éltek családok, boldog házastársak.
Régi időkön eltűnt képek,
Hatszáz évünk nyugszik a magyar földben.

Tarnazsadány - Hidegvég, 2020. szeptember 14.

Szabadon lépkedők

Lelke van a szeretetnek, jóságnak
A magyar földre született órákban.
Az Isten szabad életet adott a lét útján,
A tó tükrén vonuló vad felhőkön át.

Nékünk nem adott mást e kincsen,
De megnyugvásunk mégse nincsen.
Dicső múltunk szeretete hiányán
Nevelt fel hazánk kitagadva, mostohán.

Jószívű emberek végül mellénk álltak,
Szirtekre szálltak a boldogságú vágyak.
Lehetsz zsidó, cigány, ki szereti e hazát,
Mégis vádolva tör dühöngve ránk és újszülöttekre a halál.

Testvérem az ég csillagai alatt minden magyar,
Ne legyen köztünk soha bástyafal, harag.
S a haldokló világunk árnyékában
Sorsunk ne legyen rettegés, éljünk szabadságban.

Óvd meg minden magyart, Krisztus Urunk!
Régen zengett már fel az ómagyar himnuszunk.
Lobogjon a fellegekre a piros, fehér, zöld zászlónk,
Legyen örök béke szerte a világon.

Tarnazsadány -Hidegvég, 2020. szeptember 20.

63 éves lettem - november 21.

Szívemet szúrja Jézus töviskoronája,
Lelkemnek siralom völgyében siratása.
Reménytelen jövőm keserves élete,
Kínokkal nyugszik le majd a temetőbe.

Olykor áldott kezek emeltek magasra,
Hegyek fölé épített kőabroszokra.
Szegényen, csórón hordom a keresztet
Cigánytelepek nyomorán kirekesztve.

Emberré érettem gyermekként,
Szüleim a csillagok között ragyognak vesztesként.
Dögkutak mélyéről jött felénk az élet,
Múltam életforrásai ezek a régi képek.

Hogy is lehetne elfelejteni a falusi telep nyomorát!
Az ősznek novemberi gyümölcse vagyonát.
Mégis szépek azok a múlt idők,
Jézus szeretetén éltünk szenvedőn.