Idő 
Értékelés 
Értékelés Ha dohányoznék, kanyar füstöt fújnék erre... csúnya világra…
Lenne még szögletes füstkarika... cigi csonkot dobnék mára.
De, hiába akarom, nem megy ebből semmi sem,
Én biz' nem dohányzom, ez nekem nem lételemem!
Egyenes uborka.
Disznóknak gumijátékok.
Áll az ész, csak nézek!
*
Én ezt találtam fel!
Füstből, szögletes karika.
Ma ezt várják tőlem.
*
Mai világ ilyen.
Gumikerekű paripa.
Van, mi határtalan…
*
Minek ezen a világon a cudar, káros szenvedély?
Gyötör magában ez az élet és csúszik, mint meredély.
Emberek, ismerősök, rokonok, mind... látom, hogy szenved!
Megfigyeltem a jóember kezét, mindenki elenged…
*
Elgennyesedett seb
Beláthatatlan kárt okoz.
Orvosnak kezelni.
Nem megmászható meredély,
Az önpusztító szenvedély.
*
Úgyis meredek lét,
Minek még nehezíteni?
Alkalmazkodni kell.
*
Sokféle indíték
A cselekedet rugója.
Új és erős rugó…?!
Kinek fontosak gyerekek?
Emberek nagyon szenvednek.
Vecsés, 2015. február 24. – Kustra Ferenc József
HIAQ és TANQ csokorban, az új szépirodalmi irányzat jegyében. [Én alkottam meg… (szótagszám, 6-8-6.) Ez jobban illik az európai gondolkodáshoz, és a magyar nyelvhez, mint a haiku! Eszmeisége ezzel együtt a haikuéval azonos]
Lenne még szögletes füstkarika... cigi csonkot dobnék mára.
De, hiába akarom, nem megy ebből semmi sem,
Én biz' nem dohányzom, ez nekem nem lételemem!
Egyenes uborka.
Disznóknak gumijátékok.
Áll az ész, csak nézek!
*
Én ezt találtam fel!
Füstből, szögletes karika.
Ma ezt várják tőlem.
*
Mai világ ilyen.
Gumikerekű paripa.
Van, mi határtalan…
*
Minek ezen a világon a cudar, káros szenvedély?
Gyötör magában ez az élet és csúszik, mint meredély.
Emberek, ismerősök, rokonok, mind... látom, hogy szenved!
Megfigyeltem a jóember kezét, mindenki elenged…
*
Elgennyesedett seb
Beláthatatlan kárt okoz.
Orvosnak kezelni.
Nem megmászható meredély,
Az önpusztító szenvedély.
*
Úgyis meredek lét,
Minek még nehezíteni?
Alkalmazkodni kell.
*
Sokféle indíték
A cselekedet rugója.
Új és erős rugó…?!
Kinek fontosak gyerekek?
Emberek nagyon szenvednek.
Vecsés, 2015. február 24. – Kustra Ferenc József
HIAQ és TANQ csokorban, az új szépirodalmi irányzat jegyében. [Én alkottam meg… (szótagszám, 6-8-6.) Ez jobban illik az európai gondolkodáshoz, és a magyar nyelvhez, mint a haiku! Eszmeisége ezzel együtt a haikuéval azonos]
Nekem minden, s neked tán semmi
az, amit adhatok neked,
talán apróság, s te nem érzed
mennyire fontos énnekem.
Neked oly kevés, mint egy vízcsepp,
mely az ajkadon ott pereg,
nem oltja szomjad, alig érzed,
bár nyelved hegyével ízleled.
Talán jólesik néhány percig,
de neked oly kevés lehet,
pedig tán az utolsó csepp volt,
mit magamtól vettem el neked.
Nem maradt másom, csak a szívem,
mely teérted dobog szüntelen,
s minden apró kis lüktetése
miattad tombol. Higgy nekem.
Nincs semmi másom, s te nem érzed
mennyire kedves vagy nekem,
hisz az a tűz, mit irántad érzek,
olyan lángoló, s végtelen.
Ne hagyj magamra. Bár kevés most
az, amit adhatok neked,
de tudom: úgy, ahogy én szeretlek,
többé tán senki sem szeret.
az, amit adhatok neked,
talán apróság, s te nem érzed
mennyire fontos énnekem.
Neked oly kevés, mint egy vízcsepp,
mely az ajkadon ott pereg,
nem oltja szomjad, alig érzed,
bár nyelved hegyével ízleled.
Talán jólesik néhány percig,
de neked oly kevés lehet,
pedig tán az utolsó csepp volt,
mit magamtól vettem el neked.
Nem maradt másom, csak a szívem,
mely teérted dobog szüntelen,
s minden apró kis lüktetése
miattad tombol. Higgy nekem.
Nincs semmi másom, s te nem érzed
mennyire kedves vagy nekem,
hisz az a tűz, mit irántad érzek,
olyan lángoló, s végtelen.
Ne hagyj magamra. Bár kevés most
az, amit adhatok neked,
de tudom: úgy, ahogy én szeretlek,
többé tán senki sem szeret.
Úgy kellene minden percet élni,
úgy szeretni, olyan lelkesen,
mintha félnél minden egyes percben
mit szerettél, elveszítheted.
Úgy kellene, oly forrón szeretni,
hogy szívünkből ne múljon sosem
a szeretet, amely összeláncol,
s megszépíti minden percedet.
Úgy kellene félteni, és óvni
egymást, mint a drága kincseket,
mely ott ragyog szíved legmélyében,
s nem pótolja többé semmi sem.
Úgy kellene minden percet élni
Olyan féltve, oly türelmesen,
mintha minden az utolsó volna,
mit az élet megadott neked.
Úgy kellene mindenkit szeretni,
hogy érezze mily fontos neked,
s ne engedjen soha messze menni,
ha valaki őszintén szeret.
S úgy kellene minden percet élni,
hogy talán az utolsó lehet,
s szeretni a legutolsó percig,
míg érzed, hogy dobban a szíved.
úgy szeretni, olyan lelkesen,
mintha félnél minden egyes percben
mit szerettél, elveszítheted.
Úgy kellene, oly forrón szeretni,
hogy szívünkből ne múljon sosem
a szeretet, amely összeláncol,
s megszépíti minden percedet.
Úgy kellene félteni, és óvni
egymást, mint a drága kincseket,
mely ott ragyog szíved legmélyében,
s nem pótolja többé semmi sem.
Úgy kellene minden percet élni
Olyan féltve, oly türelmesen,
mintha minden az utolsó volna,
mit az élet megadott neked.
Úgy kellene mindenkit szeretni,
hogy érezze mily fontos neked,
s ne engedjen soha messze menni,
ha valaki őszintén szeret.
S úgy kellene minden percet élni,
hogy talán az utolsó lehet,
s szeretni a legutolsó percig,
míg érzed, hogy dobban a szíved.
Amikor gyűlölsz, és nem tudsz már szeretni,
s annyira bántott, hogy nem tudod feledni,
magadba fojtod, s már nem is szólsz hozzá,
s nem akarsz mást, csak feledni,hogy voltál
oly ostoba, hogy vakon bíztál benne,
de ő mégis a szíved tönkretette,
az a szerelem.
Amikor hiszed, hogy boldog tudsz még lenni,
s megtiport szível is annyira szeretni,
hogy hozzá tudd fűzni minden egyes álmod,
s benne keresni az örök boldogságot,
a sóhajt, amely a lelkedet tépi,
miatta elnyomni, és miatta élni,
az a szerelem.
Amikor többé már nem érdekel semmi,
s nem akarsz mást, csak őt szívből szeretni,
vele álmodni minden egyes álmot,
hosszú estéken, hűvös éjszakákon,
hozzá simulni, amikor fázol,
s nem kell más senki ezen a világon,
az a szerelem.
Amikor többé már nem akarsz semmit,
csak hűvös alkonyon mindig vele lenni,
fogva a kezét, és miatta remegni,
érte imádkozni, hogy ne legyen semmi,
ne kelljen sírni, és ne kelljen temetni,
s az utolsó percig szeretve lenni,
az a szerelem.
s annyira bántott, hogy nem tudod feledni,
magadba fojtod, s már nem is szólsz hozzá,
s nem akarsz mást, csak feledni,hogy voltál
oly ostoba, hogy vakon bíztál benne,
de ő mégis a szíved tönkretette,
az a szerelem.
Amikor hiszed, hogy boldog tudsz még lenni,
s megtiport szível is annyira szeretni,
hogy hozzá tudd fűzni minden egyes álmod,
s benne keresni az örök boldogságot,
a sóhajt, amely a lelkedet tépi,
miatta elnyomni, és miatta élni,
az a szerelem.
Amikor többé már nem érdekel semmi,
s nem akarsz mást, csak őt szívből szeretni,
vele álmodni minden egyes álmot,
hosszú estéken, hűvös éjszakákon,
hozzá simulni, amikor fázol,
s nem kell más senki ezen a világon,
az a szerelem.
Amikor többé már nem akarsz semmit,
csak hűvös alkonyon mindig vele lenni,
fogva a kezét, és miatta remegni,
érte imádkozni, hogy ne legyen semmi,
ne kelljen sírni, és ne kelljen temetni,
s az utolsó percig szeretve lenni,
az a szerelem.
Emlékezzünk egy percig most azokra,
kiknek tollukban olyan tinta volt,
hogy gyöngybetűt írt a pergamenpapírra,
s szinte ringatott benne minden szó.
Papírra írták minden tévedésük,
minden örömük, minden bánatuk,
s nem titkolták el magukba zárva,
mikor lelkükből bánat könnye hullt.
Emberek voltak, ahogyan más is,
de bennük sokkal több volt a szenvedély,
s úgy tudtak írni szinte minden nyelven,
hogy a papír is szinte már beszélt.
Magával sodorva minden érző lelket,
meleg szavakkal, szinte hallani,
hogyan szakad fel a lélegzetnyi csendben
az a tiszta hang, mit oly jó hallani.
Harag, és bosszú. Öröm, vagy bánat.
Vagy a féktelen, forró szenvedély,
minden, amely a lelkükből áradt,
a vékony papíron szinte újra élt.
És mi olvastuk. Annyira vágyva
minden sorát, és szinte minden szó
úgy vonzott magához bennünket mindig,
mint egy felcsendült bűvös zeneszó.
Ma is írnak még. Épp úgy, mint régen,
de papírok helyett sok helyen talán
billentyű hangja tör be a csendbe,
s másképpen szól a hangja is ma már.
Csak az érzések nem lettek mások.
Épp úgy van harag, öröm, szeretet,
s olyan jó, mikor lelkünkbe látva
szinte minden szó új erőt lehel.
Ma is hiszem, hogy mindegyik szó, mely
könnyet fakaszt a gyűrött papíron,
költők szívéből lecsurgott hála,
amely neked szól, mikor olvasod.
kiknek tollukban olyan tinta volt,
hogy gyöngybetűt írt a pergamenpapírra,
s szinte ringatott benne minden szó.
Papírra írták minden tévedésük,
minden örömük, minden bánatuk,
s nem titkolták el magukba zárva,
mikor lelkükből bánat könnye hullt.
Emberek voltak, ahogyan más is,
de bennük sokkal több volt a szenvedély,
s úgy tudtak írni szinte minden nyelven,
hogy a papír is szinte már beszélt.
Magával sodorva minden érző lelket,
meleg szavakkal, szinte hallani,
hogyan szakad fel a lélegzetnyi csendben
az a tiszta hang, mit oly jó hallani.
Harag, és bosszú. Öröm, vagy bánat.
Vagy a féktelen, forró szenvedély,
minden, amely a lelkükből áradt,
a vékony papíron szinte újra élt.
És mi olvastuk. Annyira vágyva
minden sorát, és szinte minden szó
úgy vonzott magához bennünket mindig,
mint egy felcsendült bűvös zeneszó.
Ma is írnak még. Épp úgy, mint régen,
de papírok helyett sok helyen talán
billentyű hangja tör be a csendbe,
s másképpen szól a hangja is ma már.
Csak az érzések nem lettek mások.
Épp úgy van harag, öröm, szeretet,
s olyan jó, mikor lelkünkbe látva
szinte minden szó új erőt lehel.
Ma is hiszem, hogy mindegyik szó, mely
könnyet fakaszt a gyűrött papíron,
költők szívéből lecsurgott hála,
amely neked szól, mikor olvasod.
