Szeretni kellene minden éjjel,
néha elég egy pillanat,
szelíd szavakkal, szeretve szólni,
s tisztelni kéne a másikat.


Melegen, forrón, ahogy a nap tűz,
messzire űzve az árnyakat,
mindaddig, míg a sóhajok hídján
átrobbantjuk a gátakat.

Szeretni kellene szelíden, némán,
oly türelemmel, csöndesen,
ahogy a nappal nyugodni készül,
míg helyébe lép az esti csend.

Szeretni kellene, amikor este
olyan fáradtan érkezem,
hogy nem kell más, csak aludni vágyom,
éjbe ájulva hirtelen.

Szeretni kellene utolsó percig,
hisz az élet egy pillanat!
Elragadhat egy érintéssel,
s meg sem kérdezi mid maradt.

Szeretni kellene addig a percig,
míg magával ránt az éj szele,
magunkba zárva minden érzést,
amely e földön éltetett.

Vándorok vagyunk itt a földön,
kölcsön kaptuk az életet
Istentől, és Ő dönt majd arról,
ki, meddig marad idelent.

Mint mosott kavics a patakparton,
melyet a víz már kivetett,
éppen úgy vagyunk számkivetve,
s várjuk azt, aki észrevesz.

Várunk arra a tiszta hangra,
mint patak, ha csobban friss vize,
s hullámot vetve messze visz majd
oda, ahol még jobb lehet.

Vándorok vagyunk. S tudjuk azt, hogy
egyszer mindennek vége lesz,
mégis vágyjuk, hogy még sokáig
boldogok lehessünk idelent.

Vágyjuk azt a kis melegséget,
amely belsőnkben árad el,
éppen úgy, ahogy a vér az
erünkben lassan csergedez.

Ragaszkodunk az utolsó percig
létünkhöz, mindegy, hogy milyen,
mégis küzdünk, hisz szeretni vágyunk
mindaddig, míg a vég jön el.

(anaforás, bokorrímes)
Néztelek, cigiztél és oszlott a füst a naptól csillogó levegőn,
Nem mertem odamenni, megismerkedni, néztelek belül szenvedőn…
Nem vágytam másra, csak fúd rám a füstöt, ami felfelé emelkedőn…
*
(senrjú)
Bánat, eltűnés.
Bánat, téli semmibe…
Bánat, imádat!
*
(Bokorrímes)
Sorsom jól kibabrált velem, mert nekem tán' végleg úgy rendelte,
Járlak a térdig-hó lepte utcákon, míg meg nem jön az este,
És kutyák ugatása égbe hallatszik, azt szép rőtre festve.
*
(septolet)
Emberek jöttek szembe,
Kérdezgetve,
Ég meg átfestve…

Mit mondjak válaszképpen?
Helyzetem bánatosan-idétlen…
Lelkemben
Elvesszen…

Vecsés, 2023. január 17. – Kustra Ferenc József – íródott: Oszip Mandelstam (1909) azonos c. verse átirataként. Közzétette a műfordító Szöllősi Dávid.

Bőséges a hőség,
Ebből van bő bőség…
Bőséges a hőség.

Bőséges a lövellő, sárga napsugár,
Hűsben is izzadva úgy szenved az agár…
Bőséges a lövellő, sárga napsugár.

Bőséges izzadtság folyik homlokomról a szemembe,
De ez végre egy nyár és hogy ne legyen, nem jut eszembe…
Bőséges izzadtság folyik homlokomról a szemembe,

A gyerekek rohannának a Balcsi vízébe… nem hűsölni, játszani,
A szülők meg utánuk, mert gyerekére mégis csak neki kell vigyázni!
A gyerekek rohannának a Balcsi vízébe… nem hűsölni, játszani.

Vízből kiráncigálni őket, még ebéd ígéretével is csak erőszakkal lehet,
És igaz, ami igaz, gyerekként én is pontosan így tettem… ezt is csak nyáron lehet…
Vízből kiráncigálni őket, még ebéd ígéretével is csak erőszakkal lehet.

Vecsés, 2022. augusztus 5. – Kustra Ferenc József – íródott: 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)

A nyári zápor végigvert a kertemen,
Vad és heves volt, végigment a lelkemen.
Esett, zuhogott, nagy cseppű, és meleg volt,
Fújt a szél is, fakoronát összekócolt.

Pár percig tartott, talán végtelen volt,
De elmúlt ez is, máshová vándorolt.
Friss lett a levegő, locsolni nem kell,
Vihar volt, már elment, magát elröstell?

Kutya lábosban néztem; egy centi esett…
Bizony úgy esett, hogy kutyát is meglepett.
Levegő finom, frissen tiszta, pormentes lett,
Vihar elment, ezen mindenki továbblépett.

Vecsés, 2011. június 3. – Kustra Ferenc József