Telnek az idők?
- Öregszem én is.
- Nem maradok gyerek,
Hisz felnövök úgy is.

- Múlnak az évek,
Felnövök hamar?
És felnőttként élek,
Míg hazám földje,
El nem takar.

Elföd engem,
Nem leszek már?
Hisz engem is elvisz,
Majd a Halál.

S a Halál árnyában ülvén,
Félve, rettegve, elítélvén,
Ő lecsap könyörtelen,
És időt nem hagyva nekem,
Cselekvésre kell kényszerítenem,
Legyöngült testem.

- Megpróbálok szembeszállni,
Küzdeni, harcolni és felállni!
- De mindez, fölösleges?
Hisz nincs esélyem!
A végzet, úgyis utoléri énem!

- Ne vigyél el!
- Nem állok készen!
- Jöjj vissza később,
Hisz még itt kell élnem!

Jóvá kell hoznom
Minden hibám!
El kell búcsúznom!
Viszlát család, viszlát világ!

- Ne vigyél el
Ilyen hamar!
Gyerek vagyok,
Ki élni akar!

- Élvezni még az életet?
Ezt szeretném!
Hiszen céljaim vannak,
És ezt mind elérhetném!

- Én nem akarok
?Más helyen? lenni!
Én itt akarok maradni,
Emberek közt élni!

- De telnek-múlnak az idők,
S ha a könyörtelen vég utoléri énem,
Most már tudom, ha szembeszállnék,
Ellene nincs sok esélyem!

I. Vajda Julianna ismeretlen levele Csokonaihoz

Kedves Vitéz! Köszönöm a hozzám írott verseit.
Köszönöm, hogy szeretett.
Bocsássa meg, hogy rímek nélkül írok,
de hát nem lehet mindenki olyan bolond,
hogy poétává lesz Magyarországon...
Ne haragudjon, hogy nem vártam meg Önt.
Bocsásson meg a csalfa reményért.
Bocsásson meg az elhervadt virágokért.
Nem illettünk egymáshoz, ezt Ön is jól tudja.
Keressen magának egy másik leányt,
aki viszonozza majd érzéseit.
Én is próbáltam, de nem tudtam.
Ég áldja!
Julianna

II. Lilla ismeretlen naplójából

Megírtam Mihálynak
Búcsúlevelemet,
Szavaim még fájnak
S tőlem idegenek.
Nézem azt a szeplőt,
Miről versét írta.
Ez jelenti már őt...
Nincsen többé Lilla.

Dermedt, óriás korongja a napnak,
Búcsút int vörösen, és íme leszáll.
Rabja vagyok én minden alkonyatnak,
Pedig de fáj.

Rabja vagyok én, mert nagyon szerettem
Az elmúlást, és a bágyadt téli fényt,
Mert benne mindig, mindig megkeresem
Az új reményt.

Száz alkonyat múlt száz alkonyatra már,
Én állok csendben a lanka dombtetőn,
A lelkem mindig új napokra vár,
Vár szenvedőn.

Pacsirta szól fenn az égen
Isten tudja milyen régen.
Milyen régen sír már szegény,
Hej, szívemből száll a remény.

Megállok a keresztútnál
Mint a végső búcsúzónál
Mikor sírtam, kértem, vágytam,
boldogságot nem találtam.

Pacsirta szól a kék égen
Isten tudja milyen régen
Daloljon csak szépen, sokat,
Dalolja a bánatomat.

Arany sugárt hint bíborlón reám
Egy nagy lobbanás, a búcsúzó nap.
Arany sugara mindent telehint
S én várok, várok egy zöld fa alatt.

Mit várok? Talán egy nagy pirkadást,
Mely az egeknek lesz majd a fénye?
Vagy mely az élet, a tiszta élet
A való élet hőskölteménye?

Mit várok? Néha illattal, lázzal
Parfőmös asszony megy el mellettem.
Reám néz, aztán egy perc, s eltűnik,
S én összetörném álmodó fejem.

Várok. És eljön rózsanyíláskor,
Tavasszal, ahogy hajdan én jöttem.
Hurrá, az élet, az élet közeleg
S tarka fellegek játszanak fölöttem.

S dalt fog dúdolni a rózsa, az ág,
Gazdag lesz szívben a lelki szegény,
Csodás világ lesz. Ó várom, várom
Régóta várom, s talán jön felém.

Nem jön. Csak várom, így rendeltetett.
Éltem lobbanás. A búcsúzú nap
Bíbort hint le rám, s én piros vérben
Omlok le búsan egy zöld fa alatt.