Imbolyog felém az éjben néma árnyuk.<br>Mint büszke árbóc foszlott rongyai<br>Viharvert hullámok torló vizén:<br>Fakó arcuk felbukkan a sötétben,<br>Majd halványulva ismét elmerül.<br><br>Imbolyog jő a gyászos szent csapat.<br>Véres sebajkat ennek melle hord.<br>Amannak homloka. Sápadt arcukon<br>Mosott szivárgó könnyük mély barázdát,<br>Ziláltan lengnek csapzott fürtjeik -<br>Így jön felém a bánatos csoport.<br><br>Miért jöttök így, széjjelzilált sorokban?<br>Hisz egy végzet viharján elsodort<br>Nép vagytok - és komor, szent gyászotok<br>Egy fájdalomnak terhes lobogója!<br>Egyetlen átkos, ősi sorsharag<br>Formálta egykor földi létetek,<br>Hogy áldozatként kellett halnotok . . .<br><br>Halálmezőnek csüggedt bujdosói,<br>Kik éj ködében tépelődve jártok,<br>Bomlott sorokban baljós néma árnyként<br>Hordozva földi dúlt formátokat:<br>Ó jöjjetek közel . . . had lássalak!<br>Elég, elég. . . csak így. . . csak ennyire. . .<br>Mert jaj, talán még őrületbe ejt<br>Közelségtek lenyűgöző varázsa . . .<br><br>Te tűnsz fel ott golyóktól átlőtt mellel<br>Ó dermedtarcú trágikum-király. . .<br>Emitt te bukkansz fel hirtelen<br>Költő vezér elázott véres arccal. . .<br>Vad-kan hasított izmos melleden<br>Az alvadt vér nehéz, kuszált csomókban<br>Sötéten és ijesztőn csüng alá. . .<br>S amott keresve enyhítő magányt<br>Mily tébolyultan lángol föl szemed,<br>Mint fáklya-tűz, melyet titkos vihar<br>Magába fojt, majd szítva fellövel,<br>Hogy izzó fénye szinte elvakít:<br>Te jársz bolyongva költő-óriás!<br>A hajdanán oly tisztes arcredők<br>Mily torz-írása lettek dúlt szívednek,<br>Mit láthatatlan gondok bús raja<br>Lassan megőrölt. Lankadt két kezed<br>Szorítja még a bottá nyűtt vonót -<br>Most itt bolyongsz fájón és keserűn,<br>Áhítva szebb jövőnek álmait,<br>Mik szívedig nem jutnak el soha. . .<br>S mögötte, jaj, ki jársz orosz pikának<br>Szívedbe tört tompúlt-rozsdás hegyével<br>És csontjaidra sűlt torzult tagokkal,<br>S nagy fénytelen, mésztől perszelt szemekkel?! . . .<br>S irtózatos! Mint tátong szörnyű sebhely<br>Ott végzetterhes, büszke, elborúlt,<br>Komor fényű, mély árnyú homlokon<br>Hirdetve honfibúnak tébolyát!<br>S miként követnék gondok rémei:<br>Hogy fellobog kisértetes világgal<br>A vak távolba szegzett dúlt tekintet! . . .<br><br>Mi búsabb? Látni itt ez arcokat?<br>Vagy látni túl az árnyalakokat,<br>Kik sűrű rajban, mint gyászuszály,<br>Rejtelmesen a holt csapat nyomában,<br>Fátyol-takarta arccal szállanak:<br>A meg nem vívott harcok diadalma -<br>Az érett korban megdőlt tetterő -<br>Egy nemzet sorsát oldó bölcsesség -<br>Jövőbe látó szent prófétaság . . .<br>Vagy legbúsabb, hogy a jövő ködéből<br>Kivillan itt-ott egy-egy véres arc<br>- A végzet árnya ül a homlokon -<br>Hogy egykoron, ha sors-órája üt,<br>Csapzott fürttel, némán, boldogtalan<br>Vegyüljön el a holt csoportban itt,<br>Mint nemzet-létért újabb áldozat!? . . .<br><br>Az éjszakának ködlő sűrűjében<br>Lebeg, lebeg, a téboly angyala.<br>Arcomba csap az éj metsző fuvalmán<br>Az ős-végzet fagyos lehellete.<br>Mély kábulatban hullok le a földre.<br>Rajzik körül a gyászos szent csapat,<br>S hiába várom -: hosszú bús sora<br>Nem ér véget, nem ér, nem ér soha . . .<br>

Hányszor lebegsz elém te csöndes árnyék,<br>Szép álomkép, én kedvesem?<br>Most is közelegsz, igéz a régi vágy még,<br>S beszélek hozzád csendesen:<br><br>- Arany kelyhünket vedd kicsiny kezedbe,<br>Ily ritka művű nincs sehol.<br>Tudod: mi ez? - Szemét reám emelve<br>"Tudom. Szerelmünk kelyhe . . ." - szól.<br><br>- Igyék belőle tiszta, édes ajkad!<br>Ne vívd tovább e vágy-tusát!<br>Remegsz? Miért Mit érzel? Zord fuvalmat?<br>Nézd, ellobog az ifjúság . . .<br><br>Halk hanga sír és könnye gyűl szemének,<br>Fehér arcára árny borúl -<br>"A vágy borának mélyén űl a Vétek . . ."<br>Szól s a kehelybe könnybe hull.<br><br>"Ó vétek inni a bűnös vágy borából!<br>Nekünk örökre válni kell . . ."<br>Lemondóan tekint rám. Arca gyászol -<br>Kihull kezéből a kehely . . .<br><br>Előttem áll megtörten, haloványan,<br>Lecsüggedt fővel, hallgatag . . .<br>Szemem könnyén szétfoszlik röpke álmom,<br>Homályba vész az árnyalak . . .

Egy hattyú szállt a tó fölött -<br>Nyakán hold fénye rezgett,<br>Két szárnya habtól gyöngyözött,<br>S halkan dalolni kezdett.<br><br>Alatta megzajdúlt a tó -<br>A csillogó habokban<br>Arcod fehéren, mint a hó,<br>Merült fel szép halottam.<br><br>Fénykör támadt a zöld habon<br>Hol, édes, felmerültél,<br>Szárnyak lebegtek válladon,<br>Kitártad - felrepültél.<br><br>Mögöttem felzúgott a kert -<br>A tó halkan morajlott -<br>A hattyú búsan énekelt,<br>Fejed fejére hajlott.<br><br>Felém tártad ki két karod,<br>Kezdett peregni könnyed -<br>Aztán - a vízbe hulltatok,<br>S körűl nagy, néma csönd lett . . .

Ó holdas éj, ezüstös holdas éj,<br>Könnyes szemekkel gondolok reád<br>Bolyongva át a messze réteken! . . .<br><br>Emlékezem . . . Felhőtlen volt az ég,<br>Feljött a hold és kékes fátyolát<br>Terité át a puha pázsiton.<br>Leoldozád Te könnyű kis sarud,<br>S jövél felém a harmatos füvön,<br>Miként csillag, amely a földre szállt:<br>Első szerelmem, édes gyermekem!<br><br>Rezdűlni hallám tiszta hagodat<br>Mint égi honból bűvös, halk zenét:<br>"Az éji óra itt. Hozzád jövék<br>Hű lelki mátkám, szívemnek szíve . . ."<br><br>Feleltem - hangom félve reszketett -:<br>"Nyugtass: hogy itt vagy, nem csak álmodás!<br>Avagy lehet, hogy ilyen tiszta lény<br>A föld lakója s annak is marad!? . . .<br>Nem csillag vagy, mely fénylik s ellobog,<br>Lehellet csak, mely gyorsan eltűnik!? . . .<br>Te szent jelenség, szép miként egy álom,<br>S szebb mint egy álom, mert való, hogy itt vagy,<br>Ki mint egy bolygót vonzod lényemet:<br>Felelj: ugy-é nem hagysz Te el soha? . . .<br><br>Reám tekintél: " Tőled végzetem<br>El nem szakíthat . . ."<br>Könnyes szemekkel álltál a mezőn,<br>Szelíden, mint a röpke elmúlás.<br>Sejté szívem már, hogy csak az lehet<br>Ilyen gyöngéd, ily megadó, szeld,<br>Kinek fején az elmúlás lebeg . . .<br><br>Soká álltunk egymást karolva át.<br>Szóltál: " Dereng a hajnal. Ég veled.<br>De bárhová szólít a végzetem,<br>Éljek tovább a földön boldogúl,<br>Vagy szálljak égbe: a szívem a tiéd! . . .<br><br>Fehér madárseregként szállt feléd<br>Száz gondolat a lelkem mélyiből,<br>S hosszan csókolta tiszta homlokod,<br>Hosszan csókolta édes szívedet,<br>S zokogtam, sejtve, nem látlak soha . . .<br><br>Hever sötéten most, miként halott,<br>A rét. Másutt van, messze jár a hold.<br>Ködös, kéklő, ezüstös fátyola<br>Nem leng többé a rétnek bársonyán,<br>Csupán az éji felhők árnyai<br>Suhannak át rajt s könnyet ejtenek.<br><br>Hiába várlak. Hogy sikong a szél!<br>Hiába hívlak: jöjj! - Te nem felelsz.<br>Hogy vártalak, hogy egykor itt valál,<br>Csak álmodás volt? Nem jösz már soha?<br>A szép valón az elmúlás lebeg?<br>Egyszer lehet csak boldog a szívünk?<br>A földön élsz-e még? Az égbe már?<br>Hová tüntél ó édes gyermekem!? . . .<br><br>Állok miként kővé vált fájdalom,<br>S várok reád, mint sírban a halott<br>Az üdvösségre, megváltásra vár . . .<br><br>Borús árnyként, mely íme visszatért<br>A túlvilágról s most búsan bolyong<br>Keresve régen elhagyott helyét:<br>Elém tűnik egy könnyező alak.<br>Az áldott órák szent emléke jár<br>Zokogva itt a barna ég alatt . . .

Alkonyi fényben fürdik az erdő,<br>Harmat ezüstje pírba rezeg.<br>Elhal az élet . . . Messze a lengő<br>Lombokon édes énekesek.<br><br>Ott, hol az alkony bíboros árnya<br>Erdei szélen pázsitot ér:<br>Álmom alakja kél a homályba,<br>Karja kitárul, ajka beszél.<br><br>Vágy a szemében . . . integet . . .arcán<br>Pír szalad át . . . a hangja remeg . . .<br>"Én vagyok álmod, jöjj ide hozzám,<br>Nyújtsd ide ajkad, add a kezed . . ."<br><br>Két karom én is esdve kitárom,<br>Futna a lábam nyílegyenest -<br>De szakadék áll, szegve futásom,<br>Téged elérnem, jaj, nem ereszt.<br><br>"Hát csak a szíved nyújtsd ide által,<br>Illan az élet, éje közel,<br>Lengve nyomomban éjszaka járdal<br>És beterít majd, árnya föd el . . .<br><br>S gyászlobóként jönnek az árnyak<br>És betakarják hóalakod . . .<br>Tűnik a sugár, est köde árad,<br>Zúgnak a szélben éji dalok.<br><br>Könnyeid égnek át a homályon,<br>Két karom esdve, vágyva kitárom -<br>Közbül a mélység, - nem mehetek.<br><br>S míg keseregve búg a beszédünk,<br>Sírva szívünknek sóhaja kél:<br>Holt-haloványan árnyba enyészünk,<br>Gyásztakaróként föd be az éj.