Fölütötte a fejét a háborús világhelyzet… <br> <br>(3 soros-zárttükrös) <br>Dörömbölő síkságon, egyre messzebb és magasabban zokog a baj… Át a hullákon. <br>Katonák lövik és másképp is irtják egymást, Nem létező -végső- szeretet társításon… <br>Dörömbölő síkságon, egyre messzebb és magasabban zokog a baj… Át a hullákon. <br>* <br>(Septolet) <br>Terjedő baj, dörrenő zaj, <br>Átható jaj… <br>Önpusztító emberi faj. <br> <br>Helyzetünk: <br>Szenvedünk… <br>Reszketünk, <br>Hogy elveszünk. <br>* <br> <br>(HIQ trió) <br>Testvéri <br>Szeretet nincs is? <br>Háború! <br> <br>Időben <br>Élettelen és <br>Térben is! <br> <br>Asszonyok <br>Élte csak sírás! <br>Halk sírás… <br>* <br>Anya orcáján ború… <br>Fia ifjú férfiú, <br>Harcba hívja a háború. <br> <br>Szomorú, <br>Szigorú, <br>Iszonyú <br>Háború. <br>* <br> <br>(Senrjon trió) <br>Katonák imája, mint <br>Hajótörötteké. Péntek nincs… <br>Élet gyászfoltos… <br> <br>Harc, véres koszorúban! <br>Koszorút természet megfonta! <br>Élet gyászfoltos… <br> <br>Harc halál-koszorúban! <br>Hontalan mise… elhallatszik! <br>Élet gyászfoltos… <br>* <br>Halál tombol – <br>Létet rombol… <br>Hazafi harcol, hitvese imákat mormol. <br> <br>Kedvesünk, <br>Gyermekünk, <br>Nemzetünk <br>Óvd Istenünk. <br>* <br> <br>(Leoninus csokor) <br>Torz arcok vigyorognak, de a jó és szép szavak nem használnak! <br>Össze gereblyézett jajok bőszen ölelkeznek, szent szolidaritással, fékezhetetlenek… <br>Síksági facsoportból előzúgó szél, sisakleverő, csak hazafiasáról beszél! <br>* <br>(septolet csokor) <br>Mostoha délibáb karmazsint vetít, tájra terít. <br>Fájdalom elborít, <br>Látvány tébolyít. <br> <br>Szétnézek – <br>Rémképek, <br>Élmények: <br>Rémségek. <br>* <br> <br>Katonák vére már eláztatta mezőt, itt úgysem használ, nem használnak kereplőt. <br>Testvér! És újból felváltotta posztján a zubogó csöndet, elássák halott elődöket! <br>Ki még él szenved és szenvedést lát! Parancsnok meg tüzelj… az akkurátusát! <br>* <br>Távolban színfolt – vöröslő vérfolt… <br>Erőszak gyilkolt, <br>Zsúfolt a sírbolt. <br> <br>Parancsszó <br>Hallható, <br>A jajszó <br>Átható. <br>* <br> <br>Mínusz húszban a vércsőpp piros és már hideg, a halál is fázik? Mert már feszeng! <br>Mint a szemafor tilosa, oly piros a véres föld, ahol a férj és fiú van, az a véres föld. <br>Búzamezők is elázottak, piros a búzaszár, katonákat összefogdossák és viszik már… <br>* <br> <br>Ott fekszik egy katona, <br>Harcnak hősi bajnoka… <br>Várja haza asszonya. <br> <br>Gyászjelentés – <br>Késdöfés, <br>Tisztelgés – <br>Édeskevés. <br>* <br> <br>Katona csak attól lesz, hogy egyenruhát kap és fegyvert. Be is járják lövés elől a bunkert. <br>Európa, látszik nem szégyelli magát, segítőn csak bővíti háború poklát! <br>A nagymenőket nem érdekli a százezernyi halott, a döntnökök hada tudatlanságtól bigott… <br>* <br> <br>Bánat áztat <br>Özvegyi fátylat… <br>Fizettünk nagy árat - <br>Nagy ember von vállat. <br> <br>Hatalmasok, <br>Tudatlanok – Miattatok <br>Jajgatok. <br> <br> <br>Vecsés, 2023. május 4. – Pápa, 2023. június 1. -Kustra Ferenc József - írtam: a világ, az emberi-ség jelen történelmi helyzetéről. A septolet csokor: szerző-, és poétatársam Nagyné Vida Renáta írása! [Íródott: Bencz Boldizsár: (1901 – 1949) azonos c. verse átirataként.] <br>

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös) <br>Levélhervadásnál kinyilvánul a halál véges, méla bája, <br>Levelek meg leszállnak az addig fentről úgy csodált, nézett tájra... <br>Levélhervadásnál kinyilvánul a halál véges, méla bája. <br> <br>Van még, amelyik a régen volt tavaszról elmélázik, <br>De nézi a talajt, hogy ott hova szálljon le… sárgállik. <br>Az őszi időjárás üdvözlete, hogy sok levelet elküld, <br>Az avarban meg egy nagy csapat lesznek… vajh’ mint ennyi menekült? <br> <br>(Septolet) <br>Elmúlás, <br>Hervadás, <br>Nagy utazás. <br> <br>Levelek! Menjünk együtt, <br>Magány kiüt… <br>Úgysem kell már árnyék, <br>Fényjáték… <br> <br>(Bokorrímes) <br>Leszállunk és a lépéseket puhává tesszük, <br>Talán még a hóesés előtt jól elmerengünk… <br>Elmúlunk, avart összesöprik… megöregedtünk! <br> <br>(3 soros-zárttükrös. <br>Fával még megbeszéltük, hogy nem sírjon, tavasszal jönnek az utódaink, <br>Majd megint zöldek lesznek, fölfogják a szelet, emlékeznek utódaink... <br>Fával még megbeszéltük, hogy nem sírjon, tavasszal jönnek az utódaink. <br> <br>Vecsés, 2020. augusztus 27. –Kustra Ferenc József– Alloiostrofikus versformában íródott. <br>

A magas híd ívén ballagva<br>Mintha szivárványon járva<br>Lépkedne az ember<br>S ahogy letekint a mélybe<br>Az élet vizének kékje<br>Forgatja sebes folyással<br>A sors malomkerekét.<br><br>Zuhatag alatt gyöngyöt szór<br>A nap<br>Sugara csobban fénylőn<br>A mocorgó kövek közt<br>Fákkal integetve<br>Beköszönt kis szellő<br>Majd egy marék habot elcsenve<br>Repíti álmunk a mennyekbe.<br><br>Tüneményes sziklaparton<br>Az erdő nesze hallgatagon<br>Visszaverődik<br>S a rendszertelen hangokban<br>Az élet ritmusa dobban<br>Érződik<br>A harmónia-szimfónia.<br><br>És ahogy lefelé ballagok<br>A szivárvány is elfogyott.<br>Megszakad a varázslat<br>Mikor a földhöz érintettem<br>Lábamat<br>Mohaillatú lidérces pára <br>Süpped a tájba.<br>Lassan visszatérek<br>A valóságba.

Erdő helyett szavak között<br>Botorkálva keltem-jártam<br>Szusszanásnyi kis időre <br>Olykor meg-megálltam. <br>Mennyi szín, és mennyi dallam<br>Körülöttem mind megcsillan. <br>Csak figyelni kell türelemmel <br>Óvatosan csendben,<br>S a felszínen megjelennek<br>Szép katonás rendben.<br>Minden szóban fénylő csoda lappang,<br>S ha mellé kerül zengő párja<br>Táncra perdül örömében<br>Rím-ritmusra járva. <br>Időzhetek akár meddig<br>E nagy rengetegben,<br>Erdő helyett szavak között<br>Most csendben megpihentem.

Túl közel voltál, mégis oly távol,<br>néha annyira vágytalak,<br>de sohasem tudtam lerombolni<br>azt a hatalmas kőfalat.<br><br>Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,<br>eltompítva a hangokat,<br>s bármilyen szépen, szelíden szóltam,<br>az csak közömbös szó maradt.<br><br>Mint hideg kő, amely érzéketlen,<br>olyannak láttam arcodat,<br>s bármilyen szépen simítottam,<br>kemény páncéllal védted azt.<br><br>Lelkemnek minden mozdulása<br>érfalaimban megtapadt,<br>s mára megkövült. Hiába várnád,<br>nem szól belőle semmi hang.<br><br>Talán szerettél… a magad módján,<br>de sosem láttad a kínomat,<br>mikor oktalan, durva szóval<br>bántottál, bennem ott maradt.<br><br>Mára már elmúlt, s megkopott emlék,<br>mely lelkemben néha felszakad,<br>mint megriadt őz, és messzire tűnik,<br>mint egy elsuhant gondolat.