Egész szerelmem annyi volt csak: <br>Hogy láttalak, szemedbe néztem, <br>Egy mosolygásod volt csak minden, <br>De nekem elég volt egészen. <br><br>És én úgy őrzöm e mosolygást, <br>Miként a napsugárt a tenger, <br>Elrejtve mélyen, szomorúan <br>És - végtelen nagy szerelemmel.

A fejüket a tenyerükbe véve <br>úgy nézik egymást, <br>mint akik nem látták már ezer éve, <br>dajkálva lassan, elringatva gyöngéd, <br>szép mozdulattal <br>testük csodásan-égő drágagyöngyét, <br>majd szájukat a csókhoz igazítják, <br>keresve átkozott-zárt életüknek <br>a nyitját, <br>de tétováznak még, várnak sokáig, <br>eltávolodnak, úgy tekintenek föl <br>a messze mámor ködbe fúlt fokáig <br>boldogtalan szemük széjjelmeresztett, <br>nagy csillagával, hogy magukra öltsék <br>a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet, <br>és szájuk és szemük és benn a lelkük <br>reszket.

Mint a szerelmes járja szép párjával <br>Menüetje keccsel teljes lépteit, <br>S ígézi a szála torlott rendeit <br>Enyelgő vissza- s vissza-fordultával: <br><br>Honnom Ausonia narancsgallyával <br>Körűlölelve főm szép fürtjeit, <br>Úgy járom én kobzom lejtéseit, <br>Két négyét összefűzve két hármával. <br><br>Gerézd övedzi mostan homlokom; <br>Ott, hol Tokaj nyújt nektárt istenének, <br>Víg szárnyokon kél a nem-hallott ének. <br><br>E szép vidék lőn kedves birtokom; <br>Egy új Tibull itt megdicsőjtett engem, <br>S én őtet és hölgyét örökre zengem.

Hiába lettél nagy, dicső hős, <br>Padisah vagy orosz cár, dölyfös, <br>Ki nabucoi érzetében <br>Nem tudja már, hogy hova lépjen. <br><br>Szivedben újuló tavasszal <br>Találkozol egy gyermekarccal, <br>Ki rózsaláncot vet nyakadba, <br>Bár láthatatlant, s meg vagy fogva. <br><br>Ki ura vagy a seregeknek, <br>Kit népek, országok rettegnek, <br>E szép szemeknek sugarától <br>Remegsz, a földön csúszol-mászol. <br><br>Nyögsz térdre esve, jársz négy-kézláb. <br>Nyom a fejedre csörgő sipkát. <br>Csinál belőled nagy bolondot, <br>És okosan, mert így vagy boldog. <br><br>Ne bánd, akárki vagy, barátom, <br>Hogy így van itt e szép világon. <br>Hogy e kicsiny bársony kezecskék <br>E földön sorsodat vezessék. <br><br>Hogy egy parányi, láthatatlan <br>Szikrában oly nagy hatalom van. <br>A dinamitnak egy morzsája <br>Nagyobb úr, mint a Himalája. <br><br>Tövébe, hogyha akna fúrva, <br>Egy öntudatlan gyermek újja <br>Érintse meg és hurrah, egyben <br>A Csimborasszo légbe röppen.<br>

I <br><br>Úgy leltem rá: bimbó volt az ág hegyén, <br>még meg sem ébredt, s föleszméltem én: <br>álmom mélyebb álomemlékbe hullt; <br>szem a szemtől, száj a szájtól tanult, <br>S álmom szétvált egy tűzcsík mentiben; <br>ahol álltunk, fény dermedt a vizen: <br>szűrt holdfény - messze halk madár csipog; <br>rezzent a víz, s fölrezzent ő is ott. <br><br>II <br><br>Megáradt levegőben jött felém, <br>maga a változás, öntűzkörén. <br>Néztem, ott járt köztem s a hold között; <br>kő és bokor táncolt, föl-fölszökött; <br>megfogtam árnyát, hogy a fény apadt: <br>elfordultam, s előttem maradt. <br>S a lomb szivéből madár énekelt. <br>Szélre vágyott, mert engem szél ölelt. <br><br>III <br><br>Sértetlen élhet csak a szerelem. <br>Alig pihegett, hallgatott velem. <br>Egy kismadár körözve szállt fölénk, <br>pettyes erdőből őz jött, lesve ránk. <br>Ki emlékszik - kétked. Tehet-e mást? <br>Kőbe rúgtam, s lestem a csobbanást. <br>Ő neszek nyelvét tudta: - az erény, <br>mit tőle kaptam, attól élek én. <br><br>IV <br><br>Teste a szélben szilárdan megállt; <br>árnyunk elvegyült, s lengve körbe szállt; <br>s lett fényes tenger Tőle a mező, <br>s gyermek én, tűz-vízzel játszadozó; <br>s fönt lebegtem egy hullám taraján, <br>nedves farönk. Tűzben dalolt a szám. <br>S a végtelen határán meglepett <br>szerelmem - s végre önmagam leszek.