Ha én madár volnék: örökké <br>A felhők közt szállonganék. <br>Ha festő volnék: egyebet sem, <br>Csupán felhőket festenék. <br><br>Ugy kedvelem én a felhőket! <br>Megüdvözlöm mindegyiket <br>Érkeztekor, s elmondom néki <br>Távoztakor: isten veled. <br><br>Oh nékem olyan jó barátim <br>E tarka égi vándorok. <br>Ugy ismernek már, hogy talán még <br>Azt is tudják, mit gondolok. <br><br>Oly sokszor néztem én őket, ha <br>Szép halkan szenderegtenek <br>A hajnal és az alkony keblén, <br>Mint ártatlan kis gyermekek. <br><br>És néztem őket, hogyha jöttek <br>Mint haragos vad férfiak, <br>Hogy a viharral, e zsarnokkal, <br>Élet-halálra vívjanak. <br><br>És néztem, hogyha virrasztott a <br>Beteg ifjú, a holdvilág, <br>S ők halvány arccal ezt, miként hű <br>Lyánytestvérek, körűlfogák. <br><br>Láttam már minden változásban, <br>Melyen csak általmentenek; <br>S akármikor s akárhogy látom, <br>Mindég egyformán tetszenek. <br><br>Miért vonzódom úgy hozzájok? <br>Mert ők lelkemnek rokoni, <br>Mely mindig új s új alakot vált <br>S mégis folyvást az egykori. <br><br>Lehet még másban szinte hozzám <br>A felhőt hasonlítani: <br>Vannak neki, miként szememnek, <br>Könyűi és villámai. <br>

<br>Oh mi szép a vándorélet... oh az <br>Irigylendő vándormadarak! <br>Nem tudják ők, nem tudják: mi a tél, <br>Egy tavaszból másba szállanak. <br><br>Vándorolni... vándorolni, mint a <br>Fecske, mint a gólya, szabadon: <br>Add e sorsot énnekem, teremtőm! <br>Hajdan ez volt a kivánatom. <br><br>Oh mi szép a házi élet... oh az <br>Irigylendő házi madarak! <br>Mit törődnek ők téllel, tavasszal? <br>Fészkeikben olyan boldogak. <br><br>Házasodni, házasodni... élni, <br>Halni a szerelmi láncokon: <br>Add e sorsot énnekem, teremtőm! <br>Mostan ez az én kivánatom! <br>

És vége a komédiának, <br>A fütty s a taps elhallgatott, <br>A nagy függöny szépen legördült, <br>S én ott hagyám a színpadot. <br><br>S most itt vagyok... oly messze, messze, <br>Száz mérföld tőlem a világ, <br>Ki egykor azt becsavarogtam, <br>Mint a garaboncás diák. <br><br>Itt űlök feleségem mellett <br>Ebb' a csendes kis faluba'. <br>Egykor szük volt a föld, s imé most <br>Elég tág e kicsiny szoba. <br><br>Itt nézem a hajnalt s az alkonyt <br>És feleségem mosolyát, <br>S szemem nem kíván többet látni, <br>Bármily kevés az, amit lát. <br><br>Ki tette volna föl felőlem, <br>Hogy ilyen furcsán járok még?... <br>De mikor olyan furcsa, furcsa <br>Portéka az a feleség! <br>

Be szomorú az élet énnekem, <br>Mióta eltemették kedvesem! <br>Csak úgy lézengek, mint az ősz virága, <br>Mely minden szellő érkezésivel <br>Egy-egy megszáradt szirmot hullat el, <br>S mely csüggedt fővel kimulását várja. <br><br>A fájdalom gyakorta megrohan, <br>Mint éhező vad, mérgesszilajan, <br>S éles körmét szivembe vágja mélyen. <br>Kiáltok a sors ellen átkokat, <br>Amely az embernek mennyet mutat, <br>Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen. <br><br>Legtöbbször csendes, néma bánatom; <br>Élek? nem élek? szinte nem tudom. <br>Jön és megszólít egy-két jóbarátom; <br>Beszédeikre ritkán felelek. <br>Örültem egykor, hogyha jöttenek, <br>Most, hogyha mennek, szívesebben látom. <br><br>Gyakran bolyongok föl s le céltalan, <br>Bolyongok, míg - azt sem tudom, hogyan? - <br>A drága kislyány sírhalmához érek, <br>Édes remény tart ottan engemet; <br>Remélem, hogy majd szívem megreped... <br>Mért csalnak mindig, mindig a remények! <br>

Uram! Szinházad rég felépitéd, <br>Immár látott az sok, sok ezred évet, <br>De darabod nem újult semmiképp, <br>A neve egy, a célja egy: az élet. <br>Rossz a darab, bocsáss meg, óh, uram! <br>A díszlet régi, színtelen, kopott, <br>A morál: jaj a jóknak, nagyoknak, <br>A hitványak csupán a boldogok. <br><br>Uram! Mi játsszuk híven szerepünket, <br>Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el, <br>Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket, <br>Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel, <br>De már a játék elég volt... elég... <br>A szívnek egyszer meg kell nyílnia: <br>Darabod hitvány, nem hozzád méltó, <br>Lelket mészárló, rossz comoedia!... <br>