Mennyi ember van, <br>akit szeretek. <br>Mennyi nő és férfi, <br>akit szeretek. <br>Rokonszenves boltileányok, <br>kereskedősegédek, régi és hű <br>cselédek, lapkihordók, csöndes, <br>munkás írók, kedves tanárok, <br>kik vesződnek a kisfiammal. <br>Találkozunk mi olykor-olykor, <br>meg-megállunk, szemünk összevillan, <br>s én még maradnék tétovázva, <br>talán hogy elmondjam ezt nekik. <br>Mégsem beszélek, mert csak a részeg <br>aggastyánok s pulyák fecsegnek. <br>Ilyesmiről szólni nem ízléses. <br>Meg aztán nincsen is időnk. <br>De hogyha majd meghalok egyszer, <br>s egy csillagon meglátom őket, <br>átintek nékik kiabálva, <br>hajrázva, mint egy gimnazista: <br>"Lásd, téged is szerettelek."

Ennek az özvegynek itt a villamosban <br>nem akar senki se <br>helyet adni. <br>Csak áll s lesi, hogy <br>hová <br>ülhetne le. <br>Szemében pedig ez van: Irgalom, <br>kegyelem, emberek. <br>Messziről jövök én, <br>gyermekszobákon és temetőkön <br>bukdácsoltam előre, <br>míg ide jutottam. <br>De elhalt az uram, nincs, aki védjen, <br>elhaltak fiaim, <br>leányaim, kedves vejeim is, <br>s most egyedül <br>teszem meg ezt az utat, <br>a végállomásig. <br>Mondjátok, emberek, <br>ha láttok itt, amíg dülöngök, <br>rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban, <br>rogyadozó térdemmel, <br>s a gyakor szüléstől <br>megroncsolt méhvel, <br>nem jut eszetekbe <br>az édesanyátok?

Hogyha pályád ellenébe <br>Küzd az álnok vad gőgjébe, <br>S tőrt hány minden lépteden; <br>S nincs ki nyújtson hív oltalmat <br>Vészhozó ösvényeden: <br>Menj! s temesd el bús fájdalmad <br>Hol reád vár szent magány; <br>S vonj korlátot álmaidból, <br>S alkoss ideáljaidból <br>Szebb világot alkonyán. <br><br>Cseke, 1824. február

Magam vagyok. <br>Nagyon. <br>Kicsordul a könnyem. <br>Hagyom. <br>Viaszos vászon az asztalomon, <br>Faricskálok lomhán egy dalon, <br>Vézna, szánalmas figura, én. <br>Én, én. <br>S magam vagyok a föld kerekén.

Feléd, feléd, te drága lélek, <br>Repülnek bús fohászaim, <br>Magányomban veled beszélek, <br>Ölelve képed' karjaim. <br>Unalmas század minden óra, <br>Mely nem körödben röppen el <br>Haj, nem talál más nyugtatóra <br>Kivűled e vérző kebel. <br><br>Ha dallok, gyászos a víg ének; <br>Sértik szivem lágy hangjai; <br>Érzem: víg-percim eltelének, <br>Közelgnek a bú napjai. <br>Mérföldek nyúlnak el közöttünk, <br>Eltilt idő és messzeség: <br>Oh -... a frigy; mit kötöttünk <br>Fog-é, fog-é majd élni még? <br><br>Ha majd derült élet körében <br>Neked kedv és öröm virúl, <br>Ha majd kiesb táj édenében <br>Feléd vidám hajnal pirúl, <br>Ha boldogságodat tetézni <br>Ifjak szerelmért esdenek: <br>Fogsz-é a multra visszanézni, <br>Hol oly csekélyek mindenek? <br><br>Ha élte rózsa-hajnalában <br>Imádód majd előtted áll <br>S forró szerelme lángzatában <br>Szivével szívedért kinál, <br>S tűz és erő, kedv és reménység <br>Dereng az ifju arcain - <br>Gondolsz-e vissza egyszer csak még - <br>Andalgva a mult kinjain? <br><br>A társas élet víg körében <br>A víg májusi esteken, <br>Járván az alkony hűs csendjében <br>Árnyas, virító kerteken: <br>Ah, mily könnyű lész elfeledni <br>Egy oly kietlen, bús telet, <br>Hol csak tüskét lehete szedni, <br>Hol elfagy a lángképzelet! <br><br>Ah, összevetve majd a multat <br>A víg jelennek bájival, - <br>A bánatost, ködbe borultat <br>Az új öröm rózsáival: <br>Ki fog vádolni, Lányka, hogyha <br>Felejted az örömtelent: - <br>S kezed kinyujtod a rózsára, <br>Éldelve a kedves jelent? <br><br>Én nem vádollak: csak szivemnek <br>Emésztő lángját vádolom: <br>És égi üdvét egy telemnek <br>Öröklő télben gyászolom. <br>Tavasz, nyár, ősz, - mit ér nekem már, - <br>Volt egy telem: szebb, mint tavasz. <br>Ősznél kiesb, forróbb, mint a nyár, <br>Ah - volt, - de többé nincsen az!