És jött valahonnan napnyugatról<br>És szárnyán harangot hozott.<br>Megpaskolta a kék eget<br>S harangozott, harangozott.<br><br>A nap felriadva, nagy ijedten<br>Lebukott az ég távolán,<br>S az emberek ámuldoztak<br>Ezen a repülő csodán.<br><br>Aztán eltűnt, senki sem tudja hol<br>S nem jött elő többé soha<br>S hideg szélként végig vágott<br>A földön Isten ostora.

Kis templom, zsámoly, eldugott sarok,<br>Máma, úgy érzem, sírni akarok,<br>Elindultam, mert bánt a durva harc,<br>Előttem síró, szent krisztusi arc.<br>Imádsággal űzném el a csöndet,<br>De szemeimből hullnak a könnyek<br>És én nem vártam tudom hiába:<br><br>Nap simította aranyos mezőn<br>Jött, és kezében kenyeret hozott.<br>Lépésén titkos rózsák fakadtak,<br>Lelkének harangja harangozott.<br>Olyan volt mint királyok királya<br>Pedig korona nem volt a fején,<br>Szeretet lámpása volt kezében<br>Harangzúgás közt jött, csak jött felém.<br><br>Keresni jött egy bús álmot itten<br>Avagy talán inkább az életet?<br>Mert hiszen mi az élet valóban?<br>. . . Álom, mely sohase teljesedett.<br>Egy vágy, amit megálmodunk egyszer<br>S aminek azt a nevet adjuk: "cél" . . .<br>Ami után fújva rohanunk el<br>Amíg az utunk végére nem ér.<br><br>Amíg a karunk, kérges két kezünk<br>Harcol, és kínlódik, az élet csatán,<br>S amíg a végszót el nem sóhajtjuk<br>Lecsukódó szemmel: "Édesanyám . . ."<br>Kis templom, zsámoly, eldugott sarok<br>Ma és örökké sírni akarok,<br>És hogyha bánt majd a durva harc<br>Eljön értem a Krisztusi arc . . .

Amerre én járok, összesúgnak a fák,<br>Nem dalolnak tovább a dalos madarak<br>És én mégis érzem, van kinek szívébe<br>Én hozom meg ősszel az új napsugarat.<br><br>Amerre én járok, elhervad a rózsa<br>Elfordul tőlem a lomb, a fa, a virág<br>Mégis érzem, tudom egy élő embernek<br>Szemében én vagyok az élet, a világ.<br><br>Amerre én járok, mindig sugdolódznak<br>És elfut előlem az állat is félve,<br>Mégis van valaki, akinek én vagyok,<br>Az öröm, a bánat, a fény a szemébe.<br><br>Amerre én járok, terhes a levegő,<br>Elhallgat az ének, a beszéd a zene,<br>Mégis itt a földön, örzőangyalomként<br>Valaki rám vigyáz, én vagyok mindene.<br><br>Ha hozzá elmegyek tavasz lesz az őszből,<br>Sötétbe fényt hoznak vidám napsugarak,<br>Szívébe néki én vígalmat teremtek.<br>Lelkének kínjában én hozom a nyarat.<br><br>Otthon melegében megcsókol, melenget,<br>Táplál minden jóval, vigyáz rám gondosan<br>Fekete szememben sugarakat talál,<br>S mesél nekem arról, aki egyszer voltam.<br><br>Az ő szeretete mindenre leplet tesz:<br>Bűnre, csábításra, bajra szenvedésre,<br>Mégis tudom, hogy én vagyok a büszkeség<br>Anyámnak gyönyörű, ragyogó szemébe.

Fekete éjszaka. Mélységes, babonás.<br>Fáfdalmas szikrákkal telisded tele van<br>Most ébren hányódom felleges ágyamban<br>S nem tudok aludni többé soha soha:<br>A Kárpátok alja mért olyan mostoha?<br><br>Minő panaszoknak árja zúdul felém?<br>Micsoda könnyezés, sírás, rívás onnan:<br>"A nagy háborúban szememre vakultam!"<br>"Elesett a férjem, épp várandós voltam!"<br>Nem tudok aludni többé soha soha<br>A Kárpátok orma mért olyan mostoha?<br><br>Ha megyek, bolyongok az Andrássy-úton,<br>Jobbra ballra tőlem emberroncsok állnak,<br>Mint tilalomfái a nagy utca-árnak.<br><br>Kenyeret! Kenyeret ordítják sírósan,<br>Mellettük tábla áll, nézem szomorúan,<br>"Galícia földjén szememre vakultam!"<br>Nem tudok aludni többé soha soha<br>A Kárpátok alja mért olyan mostoha?<br><br>De az emberár csak hömpölyög az úton,<br>És ott áll a harcos megrokkanva, rúton,<br>Segítsetek nekik, gyertek segítsetek<br>Voltak hajdanában még ők is emberek!<br><br>Talán megszánják, de megy a tömeg tovább,<br>Minek is hallgassa a béna panaszát,<br>És ő tovább áll ott, kopottan fakultan,<br>Egy élő mementó: háborúban voltam . . .<br><br>S nem tudok aludni többé soha soha:<br>Az én magyar földem mért olyan mostoha?

Hogy miért, azt én nem tudom,<br>De néha nyári éjjelen<br>Felébredek, és ilyenkor<br>Valamire emlékezem.<br>Akkor mikor fel fel csendül<br>A nagy templom harangszava,<br>Elgondolom a rég múltat:<br>Milyen jó volt akkoron még . . .<br>És ilyenkor lep meg annyi<br>Régi-régi nyári emlék<br>Alig alig emlékszem már<br>De van még egy kis fényképem,<br>S mikor nagyon elbúsulok <br>Soká sírva nézdegélem.<br>És én tudom, hogy ilyenkor<br>Sok sok ember zokog velem,<br>S van kinek tán fényképe sincs:<br>Nyár volt . . . Szép volt . . . Emlékezem . . .