Suttogó hangok, csöndes sóhajtások
Miknek emléke börtönbe zár,
Olyan jó lenne szabadulni tőlük
De minden gondolat csak tehozzád száll.

Eltitkolt vágyak, szétfoszlott remények
Miért nem hagynak végre élni már?
Miért nem hagynak új utakra lépni?
Olyan jó lenne végre élni már.

Suttogó hangok, néma pillantások
Mik végigkísérnek egy életen át,
De csak azért is el fogom feledni,
Hisz a boldogság nekem is kijár.

Csak az tud maga körül mindent tisztán látni
kinek tisztára mosták szemét könnyei,
kinek arcáról új remény sugárzik
csak az képes mindent újra kezdeni.

Ki el tud temetni mindent ami rossz volt,
kinek szívében nincsen már harag,
ki elnézi neked minden tévedésed
s ha feledni nem is tud, megbocsájtja azt.

Csak ő képes szeretni minden kis hibáddal,
ő az ki nem fog soha bántani
s ha boldogságra vágysz ezen a világon,
próbáld meg te is őt megérteni!

Oly kevés kell a boldogsághoz!
Néha elég egy forró ölelés,
egy kedves szó, amely elvarázsol
akár a hívó messzeség.

Oly kevés! S néha ez is oly sok!
Hiába vágysz rá szüntelen,
elillan tőled lepkeszárnyon
akár a múló képzelet!

Ülök kint a balkonon, cigaretta kezembe
és gondolkodom, ez az élet tényleg nekem való-e.
Nincsen sem palotám, sem korlátlan életem
Csak a társaság, mely körül vesz engem.

Nem vagyok én telhetetlen, nem kell az egész élet.
Csak szeretném azt hogy boldogan éljek.
Megvannak a barátok a pénz és az elismerés
De ez nem minden, ez csak a körítés

Egy ideig azt hittem hogy a körítés a fontos
De rájöttem , ez előre nem rúgdos.
Nem segít az életemet előre meg írni
Mit fogok később majd elmesélni


Elmondom majd fiamnak milyen szép az élet
De azt is hogy ebből ő már szépen meg nem élhet.
Elmondom én neki az élet csínját bínját
De nem fogja elhinni, mivel ő már mást lát.

Látja majd a szépet, a jót, a különbséget
De nem tudja átérezni, a felnőttséget.
A fiatal elme, mindig máshogy ragyog
Ő miért ne tudna fellőni egy újabb nagy csillagot?

Egy csillagot mely megtudná váltani a világot
Istenem, bárcsak lenne ilyen a világod
Bárcsak igaz lenne, minden mit elhiszünk.
Bárcsak az álmaink írnák az életünk.

Ha minden mese igaz lenne
Ha minden madár szárnyra kelne
Nem lenne mi szárnyat szegne
Minden ember boldog lenne.

Mert ez a világ boldogságra született.
Nem a búra s bánatra mely szüli a versemet.

Megvan minden boldogságom, megvan minden vigasságom
Mégsem érzem hogy meglenne, belülről az igazságom.

Nem tudok a lelkemmel zöld ágra vergődni
Mely segítene a helyes irányba tévedni......

Nem látom a helyes irányt, nem szabja meg senki
Nehéz az életet, irány nélkül élni.
Érezem a jót, és hogy mit kellene tenni.
De nem húz az elme, mert éppen jobb a semmi.

Jobb az üresség, és a méltánytalan élet
Talán egyszer majd, észhez tér a lélek.
Elindítja újra, a megtört élet útját.
És megpróbálja tovább vinni amit régen elvárt.

Felhozni a régi álmot, melyet gyerekként képzelt
Mikor még sokkal jobbnak tűnt az élet.
Felveszi a harcot a gonosz igazsággal
És legyőzi mert az álmok minden felett állnak.

Álmodja a tökéletest a jót, a szépet.
Mert az elme ezért több mint az élet
Boldoggá teszi azt is ami nem valósult meg
Mert elhiteti azt hogy minden megtörténhet.

Nem kívántam mást, csak szeretetben élni
s boldognak látni szeretteimet,
megcsodálni minden apró kis virágot
s őrizni mindig a lépteiket.

Csak mellettük lenni némán és szelíden
ahogy a lágy szellők borzolják a fát,
nem szólni semmit, csak mellettük lenni
míg a boldogság rájuk nem talál.

Hogyan segíthetnék ha szükségük van rám?
Hisz nem vigyázhatom minden léptüket!
Apró porszemként szállok csak a szélben,
s bár feléjük sodor,mégsem érnek el.