Apró kis kezek,formás kis ujjak
melyet kezemben tartok boldogan
tétován,lágyan simogatva
megszorítják az ujjamat.

Formás kis száját igazgatva
mintha mondaná! Itt vagyok mama!
S csöppnyi száján mint ezüstszínű hajnal
átsuhan boldog mosolya.

Selymes kis arcát megérintve
úgy érzem most értem haza,
s mint lágy szellő ,szelíden suhanva
járja át szívem mosolya.

Lehet -e boldogabb az ember?
Mint mikor azt mondják mama?
Mindennap új csodákat őriz,
hisz csak most lettem nagymama.

Tegnap még elvettek mindent
azt hittem semmim sem maradt,
s most mégis én vagyok ezen a földön
úgy érzem talán a legboldogabb.

lehet kincsed és hatalmad
ha szíved hideg,mostoha,
az én szívem bearanyozza
gyermekem,s unokám mosolya.

És csak azért is talpa állok
ilyen erős nem voltam soha!
Nem árthat többé gonosz érdek,
nem sújthat idő ostora.

Alamizsnát nem kérek többé,
én többre vagyok érdemes!
s a vesztes,ki megbánja végül
csak azért is te lehetsz!

Vártalak téged hosszú éjszakákon
vártalak hosszú hónapokon át
mégsem hittem hogy megérkezel hozzám
csak az ösztönöm súgta meg talán.

azután jött egy hideg őszi éjjel
s te jöttél hirtelen,váratlanul,
mikor megláttalak rögtön úgy éreztem
te vagy a világon a legszebb kisfiú.

Azóta úgy érzem beteljesült sorsom
s ha arcomon simít csöppnyi kis kezed
nincs nálam boldogabb ezen a világon
szeretlek téged, édes gyermekem!

1

"A kárhozat örök tüzére!
Ez iszonyú, ez ördögi;
Tegnap mondá a lány az esküt,
S ma csapodáron megszegi.

Inkább hivém, hogy ... eh pokolba
Veled, gyötrő emlékezet!
Mely véremnek minden cseppjét
Kígyófulánkkal mérgezed!

Kiirtva lészen mindenestől
A mult, s további életem
Vad szenvedélyek tengerének
Hullámzajába temetem.

Lerontom a hűség oltárát,
A vestaláng hamvadjon el,
Melyet szívem meleg vérével
Dőrén táplála e kebel.

Egyhez lekötni éltet, üdvet,
Ah balga ábránd, balga hit!
Ezer a lány, ezerrel osztom,
Jövőmnek lepkenapjait."

S mit a kétség setét betűkkel
Jenő szilaj lelkébe írt,
Rohant követni, hogy itt találjon
Égő sebére egy kis írt.

Rejtett zugolynak éjjelében,
Miként rém áll a bűntanya,
Zord réme a szelíd erénynek,
Nemesb érzelmek zátonya.

Az éjtakarta bűntanyának
Maszlagvirági, bor s leány:
Jenőnek ajkán függ a kancsó,
Jenő függ lánynak ajakán.

"Leány, szép Ida! csókod édes
És részegítő s lángmeleg,
S mi csillagtűz az éjszemekben!
Idám, én megszerettelek.

Az üdvre! melynek édenéből
A hűtelenség kilöke,
Te vagy a szépségek szépsége,
Te vagy az isten remeke!

S te itt e barlang zordonában
Lappangva élj, mint éjmadár!
Nem úgy leány, rád kincs halmai
És csillogó palota vár.

Ne add nekem hűséged eskét,
Nem kell az eskü énnekem,
Én minden csókod, ölelésed
Arannyal dúsan fizetem.

Kincsért szerelmet, s így egymásnak
Nem tartozandunk semmivel,
Egy csókot még, egy hosszut, édest
És most ha tetszik, ám jövel!"

2

Szép Ida, kincsek gazdag asszonya,
Szép Ida lakja, tündöklő terem,
S Jenőnél aki volna boldogabb
Nincsen halandó a földkereken.

Ott szívja ő az élet gyönyörét
A legszebb lánynak édes ajkiról,
S gyakran, midőn megtelt a kéjpohár,
Igy fél-enyelegve fél-epedve szól:

"Szeretsz-e lányka?" 'Nem úgy úrfi, nem,
Mi arra jól tudod nem alkudánk
- Mond a leány pajkos negédesen -
Irántad szűmben nincsen semmi láng.

Én és szeretni - balga gondolat!
Hát olvadozott e szív valaha?
Ne álmodozzál, álmod hasztalan,
Szeretni, hidd, én nem foglak soha!'

"Az ördögökbe - el tehát veled!"
- E gondolat ragadja meg Jenőt, -
De szól szivében a mély szerelem:
Nem, én nem tudnám nélkülözni őt.

És újra nyájas és újra veszteget,
Reá halmozza roppant kincseit,
Talán idő, talán újabb arany,
Márvány-leány, te, mégis, fölhevít!

Szegény fiú! eljártak az idők,
De szép reménye mind hiába van,
A lány mint éjszak szüntlen oly hideg
S az ifju birtok- és vagyontalan.

3

"Bucsúzni jöttem, Ida!
Bucsúzni kedvesem,
Hagyj szép szemedbe még ez
Egyszer tekintenem.

Gyúlaszd még egyszer e szűt
Csókodnak lángival,
Mely nemsokára úgyis
Bánat között kihal.

Kihal s miattad Ida
Fog elhamvadni majd,
Az üldözött nem bírja már
E nagy szerelmi bajt,

Te drága érzéketlen,
Te most is szeretett,
Isten veled örökre,
Idám, isten veled.

Hosszú lesz bujdosásom,
Hosszú és sivatag,
Mig lábaim elvégre
A sírba botlanak."

És szólna még tovább is
A búcsuzó talán;
De hévvel megszakasztja
Bucsúját a leány.

'Nem ifju, menni nem fogsz,
Neked maradni kell,
Igen, te fogsz maradni,
Én, én... én megyek el.

És most a búcsuóra
Végpillantásiban,
Szabad legyen kimondanom,
Mi szűmben rejtve van:

Szerettelek s szeretlek,
Égőn szeretlek én,
Egy Aetna lángol érted
Szivemnek fenekén.

Tudom, szived lángola,
De én a kéjleány,
Mint vágyakodhatnám a
Legtisztább szív után?

Eloltani ohajtám
Emésztő lángodat,
S elzártam oh előled
Érzett világomat.

Im, kincsed, gazdagságod,
Amellyel halmozál,
Fogadd, fogadd oh vissza,
Még érintetlen áll.

S vedd még ez egypár könnyet
Szelíd emlék gyanánt,
Vagy jobb felejtsd örökre
A bűnös kéjleányt.'

S tovább nem szólhat Ida -
Ellágyult érzete,
Éjfél-sötét szemébe
Könyűket szöktete.

4

És mindkettő maradott
S rövid idő után
Oltár előtt az ifju,
Oltár előtt a lány.

S tán mondanom nem is kell
Hogy ifju és leány
Hűséget esküvének
Oltárnak zsámolyán.

S az esküt nem zavarja
A bús emlékezet.
A megtisztult kebelnek
Díja: hű érezet.

Mint kit a halál hatalma
E világból elszakajt,
S ösmeretlen sors elébe
Messze választ, messze hajt:
Úgy megyek ki most körödből
Lelkem elhalván bele,
Fájdalomnak és örömnek
Kínos édes lakhelye!

Ámbár most csak fájdalomnak,
Nem örömnek helye vagy,
S benned jó reményem semmi,
Veszteségem súlya nagy,
Mégis összetört lelkemnek
Elfojtott nyögésivel
Tőled gyászban és keservben
Szívszakadva megyek el.

Oh itt keltek, itt szövődtek
Életem reményei,
Itt repestek, itt enyésztek
Tarka álomképei.
Őket egy szem villanása
Alkotá és nevelé,
S ismét egy szem fordulása
Összedúlá, temeté.

A tiéd, szelíd leányka,
Bájt sugárzó szép szemed
Volt az, melynek változásán
Lelkem testem így eped.
Gondolád-e, hogy ha édes
Hódolással rám tekintsz,
Mennyet, poklot nyitsz szivembe,
Melynek vége-hossza nincs?

Mennyet a magas boldogság
Minden fellengésivel,
Poklot a kín, átok, ínség
Szemfogó mélységivel?
Gondolád-e, hogy mosolygó
Ajkaidnak hangjai,
És enyelgő, édesítő
Tetteidnek bájai

Nem hatóbbak nem nyomosbak,
Mint szelek fuvalmai,
Melyeket ha már megúntál,
El lehet fordítani?
Nem tudád-e, hogy minden kis
Hajlandóság s kegy jele,
Melyet adtál, bűnné lesz, ha
Visszaandalogsz vele?

Nem tudád; mint zöld mezőben
Könnyen élő szép madár,
Mely után a kis fiúnak
Szíve, szeme, lába jár,
Egy bokortól más bokorhoz
Fut, forgódik, meg-megáll,
És ha űzőjét kicsalta
Énekelve tovaszáll:

Úgy jövének enyelegve
Könnyű pillantásaid,
És kicsalták rejtekéből
Szívem égő vágyait:
A reménynek és kétségnek
Fájdalmát és örömét,
A gyönyörnek, gyötrelemnek
Áldó, féltő szellemét.

Mégis mind ez érzelemben,
Szép szemednek fényinél
Boldogabb is, gazdagabb is,
Mint ki kincsben, hírben él,
Vígan lejtve, gondfelejtve
Bujdosám a ligetet,
S áldást hangzó énekimtől
Zengett nyúgat és kelet.

Most mint a vad rengetegben
Áll a gyermek egyedűl,
Akkép állok elhagyatva
Szép szemednek fényitűl:
Láthatárom éjfél, s benne
Elmém kedves képei
Óriási rémmé nyúlván
Lettek ijedelmei.

Elszokám már a világtól,
Mély homály az én napom,
Bús setétség s elhagyottság
Éjszakám és hajnalom.
Mint egy égre nőtt vadas bérc
Űl a bánat lelkemen,
Bár szaladjak, bár pihenjek,
Súlya ott nyom szűntelen.

Fáj, ha benne háborognak
A szív tépő vadai;
Fáj, ha őket ostromolják
A tüz-elme nyilai.
Mégis a föld nem szakad le,
Merre hordom terhemet,
A magas menny nem borít el:
El kell vinnem részemet.

Elviszem! de mért, ah mért itt
Nem találok temetőt,
Itt, hol sírtam, és örűltem,
Hol vesztemre láttam őt?
Máshol fájni fog testemnek
Még a föld is, mely temet;
Ah de menni kell - leányka!
Áldjon isten tégedet!