Azt hiszed megtudsz bántani?
Soraimmal nem fogok világot megváltani,
Egy dolgot mégis elérek,
Kiadok mindent mielőtt bevérzek.

Elhagytál, lehet az én hibám volt,
Mégis minden folt, ami volt, beforrt,
Veled voltam boldog és jókedvű,
Amíg el nem hagytál és nem lett minden
búslelkű.

Nem fogsz engem összetörni
Hideg párnák közt temetni.
Lelkem gondja egy dolog,
hogy most már nélkülem vagy boldog.

A harag, ami bennem van nem ereszt
Ágyam fölött azóta ott feszül a kereszt,
Elhagytál, átvertél, megbocsájtani nem fogom.
Légy boldog, akivel tudsz, már nem érdekel
Elérted mit akartál légy boldog édesem.

Hólepte ága csüng a fának
úgy tűnik, mintha búsulna,
talán arra gondolhat ott most
kinyújtózni, de jó volna.

Ám az is lehet, hogy szép terhet
boldogan visel az ágán,
mert télen hóköntöse nélkül
állna ott csupaszon, árván.

Tettem én egy ígéretet,
mit ezennel megszegek.
Eltépem a fényképedet
ez így tovább nem mehet.

Tudod, nem citrom a szívem,
mit ki lehet facsarni
megteszem, bár nagyon féltem
szenvedésen kacagni.

Azt hittem, hogy majd mi leszünk
a világ legszebb párja,
lesz nekünk közös gyermekünk
és együtt bújunk ágyba.

Megbántottál, csalfa lettél
neked csak kaland kellett,
ha neked ez kell, hát menjél
légy boldog az új mellett.

Mikor megszülettem, nagy vár állott,
Megöregedtem, már majd' elmállott.
Nincsen már belőle, csak kőhalom,
Ahogy nincs menedék… csak fájdalom.

Komor, háborús éveket éltem meg,
Nem volt benne mese, csak élet… beteg.
Pedig váram oltalmat adhatott volna,
Ha hagyják, hogy éljek, mint a magam ura!

Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
Nem lázadtam, azt hittem, ez így van jól,
Már tudom, együttműködtem, de nem jól.

Együttműködésből alávetettségem lett
És ez a mocskos élet nyakig eltemetett.
Így mindig alulról szemléltem a világot,
De ott lenn bizony nem osszák a boldogságot.

Korlátlanul együttműködni dőreség, hiba.
Más igazának alá vetni magad, balgaság.
Egyensúlyt keresni tudni kell, hogy kalyiba
Ne dőljön össze, ne legyen ez a csalfaság.

Még élek? Főm felett, ah, a sírhantom tornyosul?
Élet kérdésein merengek, filozofálok.
Élet zaját még hallom, ez látomásomul
Szolgál, ihlet, hogy még élek, s valaki vagyok?

Lelkemnek égő éhe kerget a térre,
Hogy ott tán’ hátha, friss levegőt kaphatok,
De sohasem… ott sem nézhetek az égre,
Mert így vagyok, levegőt sem igen kapok.

Kiégett lelkem, majd összerogy és vége,
De sorsom még van, életben, a mában tart.
Nekem a saját rom életem a kolonca, része,
Élettől jussot nem is kapok, csak folytonos vihart.

Még a téren sem nézhetek fel az égre
Én balga, itt sem nézek mélyen másoknak
Mert így alakult az én sorsom… a szemébe!
Nincs holnapom… megfelelek elvárásoknak.

Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
De sorsom még van, életben a mában tart.
Bár jussot nem kapok, csak folytonos vihart.

Lelkemnek égő éhe kerget a térre…
Még a téren sem nézhetek fel az égre…

Vecsés, 2011. október 17. - Kustra Ferenc József

Tudom, hogy sorsom ott vár rám
Valahol fent a felhők között;
Akik ellen harcolok, azokat nem gyűlölöm,
Akiket védek, azokat nem szeretem;
Az én hazám Kiltartan Cross,
Honfitársaim Kiltartan szegényei,
Semmiféle végzet okozhatna veszteséget nekik
Vagy tenné őket boldogabbá azáltal hogy már elmúlt.
Sem a törvény, sem a kötelesség buzdított a harcra,
Sem nyilvános ember, sem ujjongó tömeg,
Egy magányos örömmel telt impulzus
vonzott ebbe a zűrzavarba a felhők közé;
Mindent kiegyensúlyoztam, mindent figyelembe vettem,
Az jövendő évek lélegzet veszteségnek tűntek,
Lélegzet pazarlás a mögöttünk lévő évek
Felmérve ezzel az élettel, ezzel a halállal. Szerzö: Yeats W. B.
Vers címe: Egy ír repülős előrelátja halálát
Forditotta: Kovács Iván