Mint szárnyaszegett madár suhanunk át az életen
A mindennapok gondját halmozva,
Elfelejtjük mi is az igazi értelem,
Mely a boldogságunkat okozza.

Áttekintünk társainkon, kiket az élet földbe tiport
Nem törődve velük,
Elhaladunk egymás mellett anélkül,
Hogy egy szót is váltanánk velük.

Álljunk hát meg egy percre és tekintsünk magunkba
Elgondolkodva az életen,
Hová is tűntek az apró csodák,
Melyek a gyerekkorunkba léteztek?

Mind, mint a hamu szállt tova
Az évek során,
Életünk igazi értelmét vesztettük el
A felnőtté válásunk után.

Próbáljunk hát úgy élni, hogy majd sok év múlva
Ha majd eszünkbe jut a múlt,
Ne bánkódjunk majd azon,
Ami rég a feledésbe múlt!

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

1803

Jó, hogy itt vagy mellettem
ez megnyugtat engem.
Ha rossz kedvem van te velem vagy
nyugtatol és simogatsz.
Akkor vagyok boldog én,
ha nevetni látlak én.
Jó kedved van nevetel,
s közben vicceket mesélsz el.
Köszönöm, hogy életet adtál nekem,
Amíg élek nem feledem sohasem.
Szeretlek, hisz itt élsz az én szívemben,
hisz te játszol főszerepet az életemben.
Téged nem bánthat senki és semmi,
mert abba bele tudnék halni.
Hálát adok istennek,
hogy felneveltél engemet.
Ezzel zárom versemet
Ne félj, itt vagyok melletted,
védelmezlek, ápolgatlak,
s bármi rossztól meg is óvlak.
Hisz neked köszönhetem az életet,
a sok-sok boldog perceket.
Hisz néked köszönhetem, hogy ember lettem,
törődésben, szeretetben volt sok részem.
Mert te megtanítottad nekem,
hogy tisztelettudónak kell lennem,
s, hogy őszintén nézek fel mindenkire,
s ne tegyek kivételt, s megjegyzést senkire.
S, hogy fogadjak el minden embert,
segédkezzek, ahogy lehet,
hogy büszkén léphessek majd előre,
s hogy bűn, erőszak sosem jött kezemre.
Mert ezt tanultam tőled anya,
erre más is büszke volna.
S én bátran kiabálom a világba,
hogy anya csak egy van, de nem hiába.

CSODÁS NAPOK
Írta: Poór Edit

Az úr ki mindig fogja kezem,
Átvezet életemen.
Mutatja utamat előre,
Csak mennem kell egyenesen.
Hűségem megajándékozza,
Csodás napokkal megáldja.
Boldogságot mindig megadja,
S az ember párját megtalálja.
Örök hűséget templomban fogadja,
Egység, erő az Atya mondata.
E kötés örökké él,
Míg lelkük Istenben él.

NÁZÁRETI MÁRIA

Názáret városában élt egy leány,
Arcára ült, lelke ragyogó fénye,
Szilárd hitű, bátor, bölcs volt jelleme,
Szerényen, Mária nevet viselte.

Családjával, József az ács is itt élt,
Máriát, őszinte szívvel szerette,
Boldogan kérte meg, legyen jegyese,
Örömmel készültek, házasság kötésre.

Mária, egyedül tartózkodott otthon,
Nagy fényesség vette körül szobáját,
Gabriel szólt hozzá, az Úr angyala;
?Mária, ne félj, Úr tesz veled csodát ?

? Szentlélek által fiad születik,
Jézusnak, nevezd e szent gyermeket,
Az Atyja, maga az Úr Isten lesz,
Prófétálja majd, az örök életet.?

A fény eloszlott, Mária feleszmélt,
?Legyen meg az Úr akarata, mondta?
Erzsébethez, egyedül indult útnak,
Aki, már Jánost szíve alatt hordta.

Pár hónapot töltött náluk Mária,
János születését örömmel várta.
Erzsébet, amikor megszülte fiát,
Megoldódott nyelve Zakariásnak.

Szülői házhoz, visszatért Mária,
Láthatóan gömbölyödött pocakja.
Nagy harag öntötte el József szívét,
Gondolta, elbocsájtja jegyesét.

Kérte Máriát, a várost hagyja el,
Szép csendben ad, elbocsájtó levelet.
A nép azt követelte, kövezzék meg,
S Józsefnek az Úr angyala megjelent.

Így szólt Gabriel;
?Ne félj magadhoz venni Máriát,
Isten gyermekét hordja szíve alatt,
Aki, az Úr Szentlelke által fogant,
Ő Krisztus, a megjövendölt Messiás.?

Ezután, József lelke lecsendesült,
Védelme alá vette a jegyesét,
Hamarosan megtartották az esküvőt,
Így várták a csoda beteljesülését.