Ötvenen túl már másképpen látod
másképpen éled az életed,
sok minden van, mit másképpen tennél,
sok mindent bánsz, hogy vége lett.
Másképpen érzed a szíved dobbanását,
másképpen látod a színeket,
másképpen csendül a hang a füledben,
halkabban hallod a lényeget.
Ötvenen túl már megéltél annyi
szépséget, boldog életet,
és ami rossz volt, próbálod feledni,
de sok minden van, mit nem lehet.
Annyira más lesz körötted minden,
hiszen már te is más leszel,
régi szépséged, karcsú lényed
mára már csupán emlékezet.
Mégse bánj semmit! Nem tudod mért volt,
oka van annak, hogy így lehet,
sorsod könyvében rég meg volt írva.
Örülj annak, hogy itt lehetsz.
Ötvenen túl is van miért élned,
ugyanúgy látod a kék eget,
annyi minden van, mi még rád várhat,
ne bánd az elmúlt éveket.
Örülnöd kell, minden apró csodának
melyet a sors még rejteget,
Hogy legyen majd mire emlékezned,
mikor már te is vén leszel.

Megváltoztam. Múlnak az évek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.
Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.
Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog,
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.
De a szívem még ugyan úgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.
Ha eső mosott, én bőrig áztam,
s habár a testem remegett,
szívemből olyan melegség áradt,
mely messze űzte a hideget.
Ha vihar volt, gyakran megtépázott,
összetörve a lelkemet,
s mégis: annyiszor talpra álltam!
Mindig volt, ami éltetett.
Ha hideg volt, remegve, félve
őriztem azt, akit szeretek,
meleg kabátként átölelve,
hogy elűzzem tőle a hideget.
S most itt vagyok. Hajamra dér hull,
arcomra sűrű köd szitál,
egyedül, mint egy gyönge nyárfa,
amely oltalmat nem talál.
Még sem félek, hisz van miért élnem!
Van két gyönyörű gyermekem!
S szeretnék értük többet tenni,
hogy ők boldogok legyenek.
Istentől már csak annyit kérek,
csak annyit adjon még énnekem,
hogy tudjak még nekik valamit adni,
amíg a földön megleszek.

Fekete vihar
Függönyt von, ne lássalak!
Én erőlködök.
*
Fekete felsők
Eltakarják napodat.
Egyszer vége lesz.
*
Fekete éjjel
Te hiányzol fényemnek!
Áraszd szépséget.
*
Sötét harcosa,
Kard nélkül, pennával ví’!
Ölés fajtája.
*
Sötét harcosa,
Szemed fényére vágyik.
Boldog pillantás.
*
Sötét harcosa
Teljes szeretetre vár.
Fönn, béke csúcsán.
*
Ülünk parázsnál,
Eledel mennyei lesz…
Szalonnasütés.
*
Jó parázs mellett
Szeleteljük szalonnát!
Harcos is éhes.
*
Hóba rajzoljuk
A kardot, ez nem ölhet!
Pennával vívunk.
*
Penna is hegyes!
Szóvirágokat fölszúr…
Nyelvbotlás is van.
*
Papírra pacát
Ne csöppents, nem szereti.
Tollal szántani…
*
Leírt szó marad!
Várd, míg tinta megszárad…
Leírt szó marad…

Vecsés, 2019. augusztus 21. – Kustra Ferenc József – Senrjú csokorban írtam… a poétáról!

Szüreti díszek színvarázsa
mely annyi szépséget rejteget,
szinte hívóan kacsintgatnak
a megérett szőlőszemek.
Felfűzött fürtök sokasága
szinte hívóan integet,
nem is tudok már ellenállni,
bár egy csőszlegény integet.
Még is lopok. Tavaly is így volt,
s tudtam: hiába integet,
csak egy perc volt, míg észrevettem,
s maskarás tollas kergetett.
És én szaladtam tollban úszva,
hajam hirtelen tele lett
sűrű, lefejtett buzogánnyal,
míg más boldogan nevetett.
Mégis jó volt, se nekem megérte
kifizetni az összeget,
amely egy fürtnek volt az ára,
hiszen a móka éltetett.
Minden szép volt, akárcsak most is.
Felcicomázott szekerek,
csőszlányok, fiúk sokasága,
mely a szekérről integet.
Népviseletbe öltözött minden.
A szekéren ülő gyerekek,
gyöngyös pártás kis csőszleányok,
s most a régmúltra emlékezek.
Tollas kalapos lovas legények
alattuk díszes bőrnyereg,
fa ostorukkal csattogtatnak,
s úgy élvezik a gyermekek.
Jókedv, kacagás száll a szélben,
olyan jó nézni titeket!
Hiszen ilyenkor összegyűlnek
pár órára az emberek.
Milyen jó lenne gyakrabban látni,
hogy boldogok még az emberek,
arcukon nevetés pírja látszik,
messzire űzve a könnyeket.
Gyakrabban kéne összegyűlni,
hiszen e pompás rengeteg,
messzire sodor minden bút, bajt,
s jókedvet áraszt százfele.
Én csak azt kérem most a sorstól,
adjon jólétet, kenyeret,
hogy örülni tudjunk minden szépnek,
melyet a sors még rejteget.
legyetek jók, és boldogok most,
és ha jövőre itt leszek,
látni szeretném minden arcon,
milyen boldog, és elégedett!

Az is koldus, ki kopott aszfalton
rongyosan, ülve könyörög,
adjanak néhány forintot néki!
S megtört szemében ott a könny.
Nem vár már semmit a sorstól,
s nincs benne vágyakozás,
annak is örül, ha rossz kalapjában
már néhány forintot lát.
Az is koldus, kit nem szeret senki,
hisz az élete olyan üres,
mint a vitrinben ott díszelgő
átlátszó, színes üvegek.
Hiába van ott törékeny kincsként,
mégsem szereti senki sem,
bár csodálják, s letörlik néha,
de üres kis díszként hever.
Nem is sejtik, hogy hideg szépsége
mennyi fájdalmat rejteget,
s szíve is olyan üres, és néma,
akár egy kettétört üveg.
Az is koldus ki nem szeret senkit,
s mindenkit tárgyként kezel,
nem is tudja, hogy milyen jó érzés,
ha valakit viszont szeret.
Hideg szemében nincs sugárzás,
s szikra, mely lángokba csap,
hiába ölel százat, ezret,
a szíve üres marad.
Hisz szeretni, s szeretve lenni
talán a legszebb dolog,
amely létezik tán a földön,
amíg a szívünk dobog.
Szeress hát! És engedj szeretni!
Oly gyorsan múlik az életünk,
mint a sebesen száguldó szélvész,
mely magával söpri mindenünk.
Szeress, és öleld magadhoz,
ki boldogan száguld feléd,
néha egyetlen jó szó
többet jelenthet bárminél.
s ha majd az utolsó órán
keze a kezedhez ér,
akkor fogsz talán ráébredni,
hogy boldogabb voltál bárkinél.