Sose aludj el anélkül, hogy
Ne öleld át a vállamat,
csak egy perc kell, míg hozzám simulsz,
s ajkamra jó éjt- csókot adsz.

Olyankor édesebb az éjjel,
s míg válladhoz bújok boldogan,
ezernyi csillag fent az égen
mind, mind csak nekünk bólogat.

Magamon érzem szusszanásod:
valami édes hangja van,
mint egy mozdony, mi útra készen
magából ont ki hangokat.

Nézem az arcod. Oly nyugodt vagy.
Alig látok most ráncokat,
s most a bőröd a félhomályban
valahogy sokkal hamvasabb.

Most olyan jó. Oly nyugodt minden.
Álmaimban is így maradsz,
míg a csillagok ránk terítik
ezüstös takarójukat.

Valami furcsa, édes álom
most a szememre rátapad,
nem akartam most semmi mást, csak
veled érjen a pirkadat.

Eszembe jutnak a régi, boldog órák,
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.

Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.


Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.


Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.

Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.


Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.


Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.

Gyakran van úgy,
hogy boldognak látszunk,
kacagunk, s vígan dalolunk,
nem sejti senki mennyi a bánat,
melyet lelkünkben hordozunk.
Erősnek látszunk, akár a szikla,
amely oly magasra nyúl,
belülről mégis vérzik a lelkünk,
és néha megroskadunk.
Mégis küzdünk. Dalolva, sírva,
s utunkon megyünk tovább,
könnyeink titkon patakban folynak,
S nem sejtik, mennyire fáj
minden mosoly, mely arcunkon látszik
keserves próbálkozás,
hogy megsebzett lelkünk burokba zárjuk,
S ne tudják, mennyire fáj.
Mégis győzünk. Sebzett lelkünkben
maradt még annyi parázs,
melytől a szívünk lángra lobban,
s magasra csap fel a láng.
Feléget mindent, mi visszatart még,
s meggátol utunk során,
Elég egy szikra mely lángra lobbant,
s többé már semmi se fáj.
Csak a lelkünk lesz törékeny, néma,
de mégis megyünk tovább,
hiszen épp ettől ember az ember,
hogy annyi próbát kiáll.

Hallom, hogy csönd van, s kattan az óra,
amikor mozdul a mutató,
és én csak várok magamba hullva,
nincs már több illúzió.

Szeretjük egymást. Tisztán és forrón,
ma sem hiszem, hogy vége lesz,
magamban most is látom az arcod,
s hallom a lélegzeted.


Most is ugyan oly erősen érzem,
ahogyan fogod a kezem,
s míg távolodsz, szemeddel szinte
kétségbeesve keresel.


Én csak mosolygok integetve,
de könnybe lábad a szemem,
karom lehull, és feljajdul bennem,
miért nem maradhatsz velem?


Te sem hiszed, és én sem értem
miért kell harcolni nekem
egyetlen boldog ölelésért,
mit meg tudok adni neked.

Olyan nehéz, hisz oly más a sorsunk,
s ezernyi gond, mi közénk áll,
de úgyis legyőzöm! Újra és újra,
bárhogy áll köztünk száz határ.


Hiszen szeretsz. S szeretlek én is,
s túl a könnyfátyolon át,
szemed tükrében látom, érzem:
s tudom, hogy lesz folytatás!

Akkor kellene legjobban szeretned,
amikor néha rossz vagyok,
olyankor minden fájó emlék
sebzett lelkemben felsajog.

Akkor kellene legjobban hinned,
hogy hozzád mindig hű vagyok,
amikor félek, s gyötör a kétség:
lesznek e közös holnapok.

Akkor kellene legjobban bíznod,
mikor semmit sem adhatok,
csak a szívem, mely oly mélyen dobban,
ha átölelsz, szinte hallhatod.

Akkor kellene úgy szeretned,
oly forrón, ahogy én tudok,
hogy minden csókban és simításban
ezernyi tűzben lángolok.

Akkor kellene hinned azt, hogy
örökre hozzád tartozom,
mikor érzed, mily boldoggá tesz,
amikor veled vagyok.

Akkor kellene legjobban félned
attól, hogy elveszíthetel,
Amikor ok nélkül bántasz,
s fájdalmat okozol nekem.

S akkor kellene hinned azt, hogy
nélküled nem kell semmi sem,
mikor szememben könnyeket látsz,
és mégis: ott vagyok veled.