Sors-meditáció

Úgy látom, a hét-toronyba vagyok zárva…
És a kulcsot senki nem veszi ki, már ma.
Úgy látom, küzdelmem győzelemre nem áll,
Öregedve sem tudom... élet miben áll.

A szeretetlenség fátylat borít rám,
Hogy boldog ne lehessek, ez vigyáz rám.
Sok sorstársammal ilyen módon élünk,
És ez ellen nincs lehetőség tennünk.

Vecsés, 2005. május 22. – Kustra Ferenc József

Vándorok vagyunk itt a földön,
kölcsön kaptuk az életet
Istentől, és Ő dönt majd arról,
ki, meddig marad idelent.

Mint mosott kavics a patakparton,
melyet a víz már kivetett,
éppen úgy vagyunk számkivetve,
s várjuk azt, aki észrevesz.

Várunk arra a tiszta hangra,
mint patak, ha csobban friss vize,
s hullámot vetve messze visz majd
oda, ahol még jobb lehet.

Vándorok vagyunk. S tudjuk azt, hogy
egyszer mindennek vége lesz,
mégis vágyjuk, hogy még sokáig
boldogok lehessünk idelent.

Vágyjuk azt a kis melegséget,
amely belsőnkben árad el,
éppen úgy, ahogy a vér az
erünkben lassan csergedez.

Ragaszkodunk az utolsó percig
létünkhöz, mindegy, hogy milyen,
mégis küzdünk, hisz szeretni vágyunk
mindaddig, míg a vég jön el.

Olyanok vagyunk mi is néha,
mint színész a színfalak mögött,
mosolyunk fénye csak addig látszik,
míg eltűnünk a függönyök között.
Boldogan játszunk szenvedélyes
társat, érzéki szeretőt,
kívül nevetünk, belül sírunk,
mint egy gyönge kis csecsemő.
Nehéz az út, amelyen járunk,
s lábunkban néha nincs erő,
mégis: annyiszor talpra állunk
tudván, hogy nincsen pihenő.
Lelkünk szirmain ezer tüske
hagyott már égető sebet,
mégis: annyiszor legyőz mindent
a bennünk szunnyadó szeretet.
Mint a feltörő szivárvány, mely
színesre festi a kék eget,
amely előbb még oly borús volt,
most tarka színekben lebeg.
Olyanok vagyunk mi is néha.
Hullámzunk jó és rossz között,
mint a tenger, amikor néha
morajlik dús habok között.
Küzdünk, remélünk, amíg élünk,
s míg a lelkünkben van parázs,
nem adjuk fel, míg meg nem szűnik
a legutolsó dobbanás.

Úgy vonj magadhoz, mint puha párnát,
melyre lehajtod álmos fejed,
végigsimítva arcom úgy érints,
hogy tudjam: te is szeretsz.


Nem kell most szó. Zavar a fény is.
Oltsd el a lámpát nekem.
Elég, ha látom a kályha fényét,
mely arcodra rózsákat fest.


Vöröslő lánggal izzik a kályha
S a fénye olyan színes,
bőrödre ontja lángoló színét,
amely most olyan heves,


mint mi. Pedig tétova léptem
oly lassan hozott ide,
s most itt vagyok karodba bújva
boldogan, szerelmesen.


Olyan jó volna úgy ébredni
ezen túl mindig veled,
együtt látni, hogy pirkad a hajnal,
míg magába zár a csend.


Tudod: nekem már nem kell semmi
csak az, hogy te is szeress
időtlen időkig, míg az éjjel
ajkunkra csókot lehel.

Én szavaim hazudnak Meli?
Tetteim azt súgják: igazi.
Őrülten, csak vágylak,
Elhagytál… imádlak.
Mért nem hiszel nekem, Te Meli?

Időközben mást megszerettem,
S egy szép jövőben reménykedtem.
Jóról álmodoztunk,
Majd eltávolodtunk…
Életem már másnak szenteltem.
*

Félrevezettek téged, Meli,
Hiába fogok bármit tenni…
Újra hódítanék,
Veled együtt hálnék.
Eltévedt, téves utad… Meli.

Tudom, rossz döntést hoztam, Levi,
Boldogság helyett jött a depi…
Félresiklott a múlt,
De már így alakult.
Nem lehet itt már semmit tenni…
*

Nem leszünk már egy pár… Melinda?
Bár érzem, haza is kívánja.
Életvégig együtt,
Gyermekekkel együtt…
Éltem neked adnám Melinda!

Hajdani kapcsolatunk jó volt,
De a közös jövőképünk holt.
Ábrándok mindenütt,
Nem lehetünk együtt…
Múltunkból marad szép emlékfolt.
*

Csak a reményben élek… Meli!
Micsoda pár lennénk: igazi!
Családban… sok gyerek,
Utódok lennének.
Terítnénk szeretetet… Meli.

Rideg való lélek gyötrője:
Reménytelen kettőnk jövője.
Édes terhet hordok,
Így én el nem válok.
Szív marad szerelmünk őrzője.
*

Vecsés, 2021. november 26. – Pápa, 2023. május 18. - Kustra Ferenc József – íródott romantikus LIMERIK csokorban. A páratlanokat én írtam, a párosokat szerző-, és poéta társam: Nagyné Vida Renáta