Egy gyermek a legnagyobb áldás a földön,
mely boldoggá teszi egész életünk,
az egyetlen ,amit gyermekünknek kérünk
az, hogy őnekik meglegyen mindenük.

A gyermekünkért mindent odaadnánk
hogy megmentsük őket, bármi is legyen,
s a legnagyobb fájdalom talán a földön,
mikor egy szülő semmit sem tehet.

Istenem ! Merre vagy ? Miért nézted végig
keserves kínját ,szenvedéseit?
Mit vétett az az ártatlan gyermek?
Mért nem voltál képes megsegíteni?

Mért vetted el őt? Hisz olyan ártatlan volt!
Sugárzó szépség,tiszta és nemes!
Mért nem szólítottál helyette magadhoz
olyat ,akit tán senki sem keres !

Mit számít az hogy hányan állnak sorba
tőled remélve lopott csókokat?
Talán jut néked néhány boldog óra,
De lesz e ki holnap melletted marad?

Mit számít az hogy hányan várják tőled
az elmúlt szenvedélyt,s lopott örömet?
Bár téged csókolnak mégis mást szeretnek,
s holnapra talán egyedül leszel.

Mit számít az hogy mennyi bókot kaptál?
Hányan gondolják vajon komolyan?
Hányan maradnak vajon majd melled,
amikor eljő a hűvös alkonyat?

Mit számít az, hogy mit gondolsz most rólam?
Ne gondold azt hogy játékod leszek!
Inkább eltűnök a zúgó téli széllel,
mintsem elviseljem minden gőgödet!

Ha én lennék az egyetlen a földön
ki elcsitíthatná minden bánatod,
hidd el, megtenném százszor is ha kéred,
hiszen tehozzád száll minden sóhajom.

Ha én lennék az egyetlen a földön
ki összefoltozhatná tépett álmaid,
azt is megtenném, nem is kéne kérned,
hogy felébreszthessem régi vágyaid.

Ha én lennék az egyetlen a földön
ki feledtethetné a fájó tegnapot,
zúgó fergeteggel messzire söpörve,
hogy elszálljon vele minden bánatod.

S ha én lennék az egyetlen a földön
ki megváltoztathatná amit nem nem lehet,
nem pusztítana önző ,gonosz érdek,
s nem lennének ,csak boldog emberek.

Hiába ölelsz,hűvösek az esték
hidegebbek már a hajnalok,
hiába szólsz már oly szelíden hozzám,
érintésedtől szinte megfagyok.

Hiába próbálsz jóvátenni bármit,
feledni nem tudom ,bárhogy akarom,
megbocsájtottam minden egyes bűnöd,
de elfeledni már sohasem tudom.

Mellettem voltál tűző napsütésben,
hajadban láttam a sárguló kalászt,
két karodban a nyárfa ölelését,
mit elvitt egy viharos nyári délután.

Hirtelen jöttél mint egy nyári zápor,
s viharként tépted szét minden álmomat,
s most ,amikor már feledni tudnálak,
most tőlem szeretnéd holnapjaidat?

Menj vissza oda ,hol eddig boldog voltál,
hisz velem boldog már nem lehetsz soha!
Menj oda,hol még lágyabbak az esték,
nálam már nem vár csak hűvös éjszaka!

Az én anyám úgy szeretett engem,
ahogy csak gyermeket szeretni lehet,
az én anyám úgy őrizett engem,
mint hűs tengerben egy apró gyöngyszemet.

Az én anyám oly szelíden óvott,
bár sokszor rossz voltam talán,
számára mi voltunk mindig
a napfény a dombok oldalán.

Az én anyám nem vádol most sem,
csak őrlődik értem csendesen,
nem szól, de szemében látom
miattunk reszket két keze.

Az én anyám miattunk élt csak,
miattunk könnyes két szeme,
bár nem szól,de megtenne mindent,
hogy boldogabb legyen gyermeke.

Az én anyám sosem volt gazdag,
kincseket adni nem tudott,
de mindent feladna értünk
amiért eddig dolgozott.

Az én anyám sosem várt semmit,
csak arra kért,mindig jó legyek,
s jól tudom, bármi is történt,
mi vagyunk most is mindene!