Idő 
Értékelés 
Értékelés Avagy az üres magányosság?
Hátamon csorog a száraz verejtékem,
Törölgetem, ez nekem már semmiségem...
Árnyékban meg fázok, ez az ürességem.
Még
Neked
Is jut fény,
Állj ki bátran!
Ne rettegj, kérlek!
Sorsom árnyékos oldalán élem életem,
A semmi közepében... fázok, verejtékezem.
*
Sós-keserű cseppek sűrűn gördülnek le az arcomon,
Közben meg erőlködve emlékezek... régi harcomon...
Falba ütközik az árnyékom, csak ülök... bánatomon.
Szív
Dobban,
Mellkasod
Szűkké válik,
Nyisd szívkapuját!
Pergő, megkeseredett könnyeim nyeldesem,
Kellene küzdenem... miért? Bánatok emésztik lelkem.
*
A magány? Az nekem végtelenül üres, taszít is magamtól,
Lehet, hogy be sem fogad, mert folyton ellők a gyötrő harcomtól.
Éhes vagyok a társra, hogy szakítson már el a magányomtól.
Ne
Aprózd,
Oszd bátran,
Így csak több lesz,
Ez a szeretet.
Megunt a magány, eltaszít,
Fájdalmat bennem szít.
Lelkem társat áhít.
*
Itt a falam tövében ücsörögve, hallom, hogy a csönd, recsegőn serceg!
Ez jól kitölti a magányom ürességét, itt lófrál, mint egy fergeteg.
Hit,
Remény,
Szeretet,
Rájuk vigyázz!
Boldog még lehetsz...
Hallom sistereg csendem, betölti egyedüllétem űrét.
Változtat életemen, feloldozza életem nyűgét...?!
*
Tudom öregen, már minden így marad, jóakarók is mondják,
A száraz verejtékem meg folyik, törülni nincsenek szolgák...
A sötétségem körülvesz, nem látom, hogy lemorzsolódna,
Csak ülők a magányban és hallom, mintha halál... sunnyogna!
Vecsés, 2018. január 6. - Szabadka, 2018. január 6. - Kustra Ferenc József - a verset én írtam, az apevákat és a 10 szavasokat szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe:” Reménytelenségben van-e remény...?”
Hátamon csorog a száraz verejtékem,
Törölgetem, ez nekem már semmiségem...
Árnyékban meg fázok, ez az ürességem.
Még
Neked
Is jut fény,
Állj ki bátran!
Ne rettegj, kérlek!
Sorsom árnyékos oldalán élem életem,
A semmi közepében... fázok, verejtékezem.
*
Sós-keserű cseppek sűrűn gördülnek le az arcomon,
Közben meg erőlködve emlékezek... régi harcomon...
Falba ütközik az árnyékom, csak ülök... bánatomon.
Szív
Dobban,
Mellkasod
Szűkké válik,
Nyisd szívkapuját!
Pergő, megkeseredett könnyeim nyeldesem,
Kellene küzdenem... miért? Bánatok emésztik lelkem.
*
A magány? Az nekem végtelenül üres, taszít is magamtól,
Lehet, hogy be sem fogad, mert folyton ellők a gyötrő harcomtól.
Éhes vagyok a társra, hogy szakítson már el a magányomtól.
Ne
Aprózd,
Oszd bátran,
Így csak több lesz,
Ez a szeretet.
Megunt a magány, eltaszít,
Fájdalmat bennem szít.
Lelkem társat áhít.
*
Itt a falam tövében ücsörögve, hallom, hogy a csönd, recsegőn serceg!
Ez jól kitölti a magányom ürességét, itt lófrál, mint egy fergeteg.
Hit,
Remény,
Szeretet,
Rájuk vigyázz!
Boldog még lehetsz...
Hallom sistereg csendem, betölti egyedüllétem űrét.
Változtat életemen, feloldozza életem nyűgét...?!
*
Tudom öregen, már minden így marad, jóakarók is mondják,
A száraz verejtékem meg folyik, törülni nincsenek szolgák...
A sötétségem körülvesz, nem látom, hogy lemorzsolódna,
Csak ülők a magányban és hallom, mintha halál... sunnyogna!
Vecsés, 2018. január 6. - Szabadka, 2018. január 6. - Kustra Ferenc József - a verset én írtam, az apevákat és a 10 szavasokat szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe:” Reménytelenségben van-e remény...?”
Hittem benned, hittem szavad
örök társként néztem rád,
elmerülve végtelenben
lettem volna rabszolgád.
Amit mondasz szerelmünkről
súlytalanná vált szavak,
összeforrott szívünk násza
már csak ígéret marad.
örök társként néztem rád,
elmerülve végtelenben
lettem volna rabszolgád.
Amit mondasz szerelmünkről
súlytalanná vált szavak,
összeforrott szívünk násza
már csak ígéret marad.
Azt hiszed megtudsz bántani?
Soraimmal nem fogok világot megváltani,
Egy dolgot mégis elérek,
Kiadok mindent mielőtt bevérzek.
Elhagytál, lehet az én hibám volt,
Mégis minden folt, ami volt, beforrt,
Veled voltam boldog és jókedvű,
Amíg el nem hagytál és nem lett minden
búslelkű.
Nem fogsz engem összetörni
Hideg párnák közt temetni.
Lelkem gondja egy dolog,
hogy most már nélkülem vagy boldog.
A harag, ami bennem van nem ereszt
Ágyam fölött azóta ott feszül a kereszt,
Elhagytál, átvertél, megbocsájtani nem fogom.
Légy boldog, akivel tudsz, már nem érdekel
Elérted mit akartál légy boldog édesem.
Soraimmal nem fogok világot megváltani,
Egy dolgot mégis elérek,
Kiadok mindent mielőtt bevérzek.
Elhagytál, lehet az én hibám volt,
Mégis minden folt, ami volt, beforrt,
Veled voltam boldog és jókedvű,
Amíg el nem hagytál és nem lett minden
búslelkű.
Nem fogsz engem összetörni
Hideg párnák közt temetni.
Lelkem gondja egy dolog,
hogy most már nélkülem vagy boldog.
A harag, ami bennem van nem ereszt
Ágyam fölött azóta ott feszül a kereszt,
Elhagytál, átvertél, megbocsájtani nem fogom.
Légy boldog, akivel tudsz, már nem érdekel
Elérted mit akartál légy boldog édesem.
Labirintus nyirkos mélyén
vaksötétben ballagok,
nem ad fényt itt semmi más csak
fejem felett csillagok.
Megroppan a lábam alatt
szerteszét szórt csonthalom,
láthatatlan rém pusztít itt
nincsen benne szánalom.
Acéloznám a szívemet,
de legyőz a borzalom,
félelembe burkolódzva
az utamat folytatom.
Madárdalos hajnal fénye
felváltja a vakságot,
nehéz lesz majd elfeledni
ezt a szörnyű rémálmot.
vaksötétben ballagok,
nem ad fényt itt semmi más csak
fejem felett csillagok.
Megroppan a lábam alatt
szerteszét szórt csonthalom,
láthatatlan rém pusztít itt
nincsen benne szánalom.
Acéloznám a szívemet,
de legyőz a borzalom,
félelembe burkolódzva
az utamat folytatom.
Madárdalos hajnal fénye
felváltja a vakságot,
nehéz lesz majd elfeledni
ezt a szörnyű rémálmot.
Mikor megszülettem, nagy vár állott,
Megöregedtem, már majd' elmállott.
Nincsen már belőle, csak kőhalom,
Ahogy nincs menedék… csak fájdalom.
Komor, háborús éveket éltem meg,
Nem volt benne mese, csak élet… beteg.
Pedig váram oltalmat adhatott volna,
Ha hagyják, hogy éljek, mint a magam ura!
Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
Nem lázadtam, azt hittem, ez így van jól,
Már tudom, együttműködtem, de nem jól.
Együttműködésből alávetettségem lett
És ez a mocskos élet nyakig eltemetett.
Így mindig alulról szemléltem a világot,
De ott lenn bizony nem osszák a boldogságot.
Korlátlanul együttműködni dőreség, hiba.
Más igazának alá vetni magad, balgaság.
Egyensúlyt keresni tudni kell, hogy kalyiba
Ne dőljön össze, ne legyen ez a csalfaság.
Még élek? Főm felett, ah, a sírhantom tornyosul?
Élet kérdésein merengek, filozofálok.
Élet zaját még hallom, ez látomásomul
Szolgál, ihlet, hogy még élek, s valaki vagyok?
Lelkemnek égő éhe kerget a térre,
Hogy ott tán’ hátha, friss levegőt kaphatok,
De sohasem… ott sem nézhetek az égre,
Mert így vagyok, levegőt sem igen kapok.
Kiégett lelkem, majd összerogy és vége,
De sorsom még van, életben, a mában tart.
Nekem a saját rom életem a kolonca, része,
Élettől jussot nem is kapok, csak folytonos vihart.
Még a téren sem nézhetek fel az égre
Én balga, itt sem nézek mélyen másoknak
Mert így alakult az én sorsom… a szemébe!
Nincs holnapom… megfelelek elvárásoknak.
Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
De sorsom még van, életben a mában tart.
Bár jussot nem kapok, csak folytonos vihart.
Lelkemnek égő éhe kerget a térre…
Még a téren sem nézhetek fel az égre…
Vecsés, 2011. október 17. - Kustra Ferenc József
Megöregedtem, már majd' elmállott.
Nincsen már belőle, csak kőhalom,
Ahogy nincs menedék… csak fájdalom.
Komor, háborús éveket éltem meg,
Nem volt benne mese, csak élet… beteg.
Pedig váram oltalmat adhatott volna,
Ha hagyják, hogy éljek, mint a magam ura!
Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
Nem lázadtam, azt hittem, ez így van jól,
Már tudom, együttműködtem, de nem jól.
Együttműködésből alávetettségem lett
És ez a mocskos élet nyakig eltemetett.
Így mindig alulról szemléltem a világot,
De ott lenn bizony nem osszák a boldogságot.
Korlátlanul együttműködni dőreség, hiba.
Más igazának alá vetni magad, balgaság.
Egyensúlyt keresni tudni kell, hogy kalyiba
Ne dőljön össze, ne legyen ez a csalfaság.
Még élek? Főm felett, ah, a sírhantom tornyosul?
Élet kérdésein merengek, filozofálok.
Élet zaját még hallom, ez látomásomul
Szolgál, ihlet, hogy még élek, s valaki vagyok?
Lelkemnek égő éhe kerget a térre,
Hogy ott tán’ hátha, friss levegőt kaphatok,
De sohasem… ott sem nézhetek az égre,
Mert így vagyok, levegőt sem igen kapok.
Kiégett lelkem, majd összerogy és vége,
De sorsom még van, életben, a mában tart.
Nekem a saját rom életem a kolonca, része,
Élettől jussot nem is kapok, csak folytonos vihart.
Még a téren sem nézhetek fel az égre
Én balga, itt sem nézek mélyen másoknak
Mert így alakult az én sorsom… a szemébe!
Nincs holnapom… megfelelek elvárásoknak.
Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
De sorsom még van, életben a mában tart.
Bár jussot nem kapok, csak folytonos vihart.
Lelkemnek égő éhe kerget a térre…
Még a téren sem nézhetek fel az égre…
Vecsés, 2011. október 17. - Kustra Ferenc József
