Idő 
Értékelés 
Értékelés Megjött az ősz, már esik az eső,
Sőt, téliesre fordult az idő.
Este korán elülnek a tyúkok,
Fázósan kongatnak a harangok.
A szánkók, már lassan ébredeznek,
A hóemberek meg éledeznek.
Igaz, még hó nem esett piheként,
De répa már várja, az orraként.
Télnek főleg gyerekek örülnek,
Sofőrök többnyire mérgelődnek.
Reggelente köd van és túl vastag,
A kedvünk ettől olyan hervatag.
Pedig a tél szép s nem csak csúnya,
Van benne báj, nem csak kardfoga.
Minden felöltözik fehér hóval,
Illessük néha, talán jó szóval.
Budapest, 1997. december l. - Kustra Ferenc József
Sőt, téliesre fordult az idő.
Este korán elülnek a tyúkok,
Fázósan kongatnak a harangok.
A szánkók, már lassan ébredeznek,
A hóemberek meg éledeznek.
Igaz, még hó nem esett piheként,
De répa már várja, az orraként.
Télnek főleg gyerekek örülnek,
Sofőrök többnyire mérgelődnek.
Reggelente köd van és túl vastag,
A kedvünk ettől olyan hervatag.
Pedig a tél szép s nem csak csúnya,
Van benne báj, nem csak kardfoga.
Minden felöltözik fehér hóval,
Illessük néha, talán jó szóval.
Budapest, 1997. december l. - Kustra Ferenc József
Maszkabálban kell, hogy az arcon, illőn-szép maszk legyen,
Az asztal meg farsangi étkekkel jól tele legyen…
Maszkabálban kell, hogy az arcon, illőn-szép maszk legyen.
De nem volt elég a maszk, hanem maskarának is kellett lenni,
Ehhez szakadt, gyűrött, lekvárbíró ruhát sikerült felvenni…
De nem volt elég a maszk, hanem maskarának is kellett lenni.
Maszk már nagyot takar az arcunkon,
Semmi nem jöhet be zárt ajtónkon…
Vírus menjen erdőbe, és fázzon!
Direkt varrtunk otthon -magunk- különlegesen szép maszkokat,
Direkt és célzatosan, az ilyen tánc-ünnephez valókat!
Direkt varrtunk otthon -magunk- különlegesen szép maszkokat.
Egy elzárt, lefüggönyözött teremben volt a társaság,
Amikor odaértünk már láttuk, nagy itt a kihívság…
Egy elzárt, lefüggönyözött teremben volt a társaság.
Én tüstént rábuktam, mint Bobi a lábtörlőre,
Az asztalokon lévő farsangi fánk hegyekre…
Én tüstént rábuktam, mint Bobi a lábtörlőre.
Habzsoltam a különféle töltött fánkokat,
Mint éhező oroszlán csapat lemart gnúkat!
Habzsoltam a különféle töltött fánkokat.
A fánkok mellé, -hozott- rumos gyümölcsteát ittam,
A vendégsereg csodálatát, ezzel ki is vívtam!
A fánkok mellé, -hozott- rumos gyümölcsteát ittam.
Már mindenki hevesen ropta a ropni-valót,
Én meg még mindig csak gyűrtem… a harapnivalót...
Már mindenki hevesen ropta a ropni-valót.
Nekem nem-igen volt időm a táncra figyelni,
Mikor a fánkhegyek hívnak, azokat kell enni…
Nekem nem-igen volt időm a táncra figyelni.
Bennem most tánc helyett, mi csak izzaszt, buzog, sőt tovább hergel is a remény,
Itt az asztalon a meséses lekvárság és fánk halom... enyém-esemény...
Bennem most tánc helyett, mi csak izzaszt, buzog, sőt, tovább hergel is a remény.
Egyszer csak egész közel megszólalt egy gonosz sziréna!
Torkomon is akadt a lekvárral töltött fánk, falatja…
Egyszer csak egész közel megszólalt egy gonosz sziréna!
Úristen! Lebuktunk, tilos a bulizás, most itt a rendőrség.
Úristen! Lebuktunk, és itt mindenkinek elkél a segítség…
Úristen! Lebuktunk, tilos a bulizás, most itt a rendőrség.
Fölébredtem, megfordultam és legurultam az ágyról,
Fölébredtem még jobban, a körben látott valóságtól…
Fölébredtem, megfordultam és legurultam az ágyról.
Szóval, így jártam az idei farsanggal, de legalább álmomban… volt,
Szóval, jó buli volt, hatféle fánkot ettem, nyolc-féle házlekvár volt!
Szóval, így jártam az idei farsanggal, de legalább álmomban… volt.
Vecsés, 2021. január 9. – Kustra Ferenc - 3 soros-zárttükrös csokor. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága.
(Mintha szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az, amit a véleménykülönbségünk okoz!)
„Bobi” = néhai, újfundlandi kutyuskánk volt.
Az asztal meg farsangi étkekkel jól tele legyen…
Maszkabálban kell, hogy az arcon, illőn-szép maszk legyen.
De nem volt elég a maszk, hanem maskarának is kellett lenni,
Ehhez szakadt, gyűrött, lekvárbíró ruhát sikerült felvenni…
De nem volt elég a maszk, hanem maskarának is kellett lenni.
Maszk már nagyot takar az arcunkon,
Semmi nem jöhet be zárt ajtónkon…
Vírus menjen erdőbe, és fázzon!
Direkt varrtunk otthon -magunk- különlegesen szép maszkokat,
Direkt és célzatosan, az ilyen tánc-ünnephez valókat!
Direkt varrtunk otthon -magunk- különlegesen szép maszkokat.
Egy elzárt, lefüggönyözött teremben volt a társaság,
Amikor odaértünk már láttuk, nagy itt a kihívság…
Egy elzárt, lefüggönyözött teremben volt a társaság.
Én tüstént rábuktam, mint Bobi a lábtörlőre,
Az asztalokon lévő farsangi fánk hegyekre…
Én tüstént rábuktam, mint Bobi a lábtörlőre.
Habzsoltam a különféle töltött fánkokat,
Mint éhező oroszlán csapat lemart gnúkat!
Habzsoltam a különféle töltött fánkokat.
A fánkok mellé, -hozott- rumos gyümölcsteát ittam,
A vendégsereg csodálatát, ezzel ki is vívtam!
A fánkok mellé, -hozott- rumos gyümölcsteát ittam.
Már mindenki hevesen ropta a ropni-valót,
Én meg még mindig csak gyűrtem… a harapnivalót...
Már mindenki hevesen ropta a ropni-valót.
Nekem nem-igen volt időm a táncra figyelni,
Mikor a fánkhegyek hívnak, azokat kell enni…
Nekem nem-igen volt időm a táncra figyelni.
Bennem most tánc helyett, mi csak izzaszt, buzog, sőt tovább hergel is a remény,
Itt az asztalon a meséses lekvárság és fánk halom... enyém-esemény...
Bennem most tánc helyett, mi csak izzaszt, buzog, sőt, tovább hergel is a remény.
Egyszer csak egész közel megszólalt egy gonosz sziréna!
Torkomon is akadt a lekvárral töltött fánk, falatja…
Egyszer csak egész közel megszólalt egy gonosz sziréna!
Úristen! Lebuktunk, tilos a bulizás, most itt a rendőrség.
Úristen! Lebuktunk, és itt mindenkinek elkél a segítség…
Úristen! Lebuktunk, tilos a bulizás, most itt a rendőrség.
Fölébredtem, megfordultam és legurultam az ágyról,
Fölébredtem még jobban, a körben látott valóságtól…
Fölébredtem, megfordultam és legurultam az ágyról.
Szóval, így jártam az idei farsanggal, de legalább álmomban… volt,
Szóval, jó buli volt, hatféle fánkot ettem, nyolc-féle házlekvár volt!
Szóval, így jártam az idei farsanggal, de legalább álmomban… volt.
Vecsés, 2021. január 9. – Kustra Ferenc - 3 soros-zárttükrös csokor. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága.
(Mintha szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az, amit a véleménykülönbségünk okoz!)
„Bobi” = néhai, újfundlandi kutyuskánk volt.
Aki SAS behívóval vonatozott idáig… meditálni.
Van úgy, hogy két nap irtózatos lassan telik el,
Sötétség nem cseréli le magát, verőfénnyel.
Látjuk is, az égbolt beborított lőporfüsttel.
Jégből, saját kézzel faragott padunk van, a lövészárokba,
De beleülni olyan, mintha benne ülnél katasztrófába!
Most, nem tudom, mióta, csak ülök és várok!
Most, nem tudom, mióta, imákat kántálok!
Most csak elvagyok és elmerengek a semmibe…
Most csak elvagyok, érzem magamat a semmibe…
Most csak elvagyok, tudom, hogy nem vesznek semmibe.
Várok a semmiben a semmire, de nem tudom hány már az óra!
Várok a semmiben a semmire, ki tudja… élünk virradóra?
Várok a semmiben a semmire, otthon… szeretnek még az óta?
Csak várok és tudom, hamar lehetek enyészeté, végzeté,
Csak várok és tudom, egész magam is lehetek veszteséggé!
Csak várok és tudom, egy lövés, reményt fagyaszt merevült jéggé!
Csillagok világítanak, de nem kutatják a múltat,
Csillagok, fényesek, de hóban nem mutatják az utat!
Csillagok, ott fent mutatják holtaknak az ösvény utat!
Néha kinézve a lövészárokból, merengek a semmibe…
Néha kinézve… nagyon elmerengek, miért kerültem ide?
Néha kinézve… nem is értem, hogy miként keveredtem bele?
Néha… sokszor nehéz itt a szolgálat,
Néha… sokszor emészt a nagy búbánat.
Néha… sokszor, fázósan élem mákat.
Itt parancsra megy minden és elmenekülni nem lehet,
Sokszor még vékony hajszál sincs, mi megtartaná életet.
Itt nincs szívesség, ilyet nekem itt senki nem tesz,
Úgy tűnik, Isten akarata, mi lesz, mi nem lesz!
Vajon, lesz-e még nyár és vajh' én azt megérem?
Vajon, lesz-e még tavasz, és vajh' azt megérem?
Vajon, lesz-e holnap, addig is ezt túlélem?
Várok a semmibe és vajon eljön-e az én golyóm?
Várok a semmibe és meggyúrjam-e már a hógolyóm?
Várok a semmire, de, hiába, tán' nem jön el az én golyóm?
Várok a semmire, ha, én nem gyúrom meg, nem üt le hógolyóm?
Csak egyedül ülök a jégpadon, gyakorlatilag odafagytam,
Csak egyedül ülök, maradandón, eddig hiába is harcoltam?
Csak egyedül ülök és az otthonomon hosszasan elmerengek,
Csak egyedül ülök és a fejem mellett becsapódnak lövések!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, nézem a fegyveremet, befagyott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, a fegyverem, már előttem halott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, benne, de a lelkem… hitehagyott.
Lesném én otthon a szép kandalló-lángokat,
Fáradatlanul raknák rájuk hasábokat!
Célok nélkül, itt végzem én, pontos fejlövéssel?
Itt a semmiben, minek törődni kicsiséggel…
Itt várok a semmire és lám, hóvihar most meg is kezdődik,
Arcom nem olyan piros, de, a hátam is olyan nagyon fázik.
Alattam a jég felmelegedett, a jégpad lassan elmállik.
Nekünk, frontkatonáknak is vannak vágyaink, de a sorsunk a kötőfékünk,
Mi is lenne velünk, meg fronttal, ha kijelentenénk, hogy mi szabadon élünk?
Itt bizony lőnek, robbantanak, lélek zugába visszabújunk, mikor félünk…
A semmiben nincsenek álmok és nem léteznek mesés tervek,
A semmiben is tömegével vannak élhetetlen életek.
A semmiben hatályukat vesztik mind az őszintétlenségek…
A semmiben csak a semmit akarhatják elvenni,
A semmiben csak topogással sem lehet fejlődni.
A semmiben lehet maradék hitet elveszteni.
A januári égbolt pehelykönnyeket hullat,
A napsugár sűrű felhők mögött, bújva koslat.
Békés, csendes, meghitt érzések, itt nincsenek,
A nyugalom partjai, nagyon viharvertek.
Az idő itt végtelen, nincs finom fuvallata...
Mindent beterítve még tovább száll fent, magasba.
Vecsés, 2016, augusztus 17. - íródott sok versszak: anaforásban és belső rímesben.
Van úgy, hogy két nap irtózatos lassan telik el,
Sötétség nem cseréli le magát, verőfénnyel.
Látjuk is, az égbolt beborított lőporfüsttel.
Jégből, saját kézzel faragott padunk van, a lövészárokba,
De beleülni olyan, mintha benne ülnél katasztrófába!
Most, nem tudom, mióta, csak ülök és várok!
Most, nem tudom, mióta, imákat kántálok!
Most csak elvagyok és elmerengek a semmibe…
Most csak elvagyok, érzem magamat a semmibe…
Most csak elvagyok, tudom, hogy nem vesznek semmibe.
Várok a semmiben a semmire, de nem tudom hány már az óra!
Várok a semmiben a semmire, ki tudja… élünk virradóra?
Várok a semmiben a semmire, otthon… szeretnek még az óta?
Csak várok és tudom, hamar lehetek enyészeté, végzeté,
Csak várok és tudom, egész magam is lehetek veszteséggé!
Csak várok és tudom, egy lövés, reményt fagyaszt merevült jéggé!
Csillagok világítanak, de nem kutatják a múltat,
Csillagok, fényesek, de hóban nem mutatják az utat!
Csillagok, ott fent mutatják holtaknak az ösvény utat!
Néha kinézve a lövészárokból, merengek a semmibe…
Néha kinézve… nagyon elmerengek, miért kerültem ide?
Néha kinézve… nem is értem, hogy miként keveredtem bele?
Néha… sokszor nehéz itt a szolgálat,
Néha… sokszor emészt a nagy búbánat.
Néha… sokszor, fázósan élem mákat.
Itt parancsra megy minden és elmenekülni nem lehet,
Sokszor még vékony hajszál sincs, mi megtartaná életet.
Itt nincs szívesség, ilyet nekem itt senki nem tesz,
Úgy tűnik, Isten akarata, mi lesz, mi nem lesz!
Vajon, lesz-e még nyár és vajh' én azt megérem?
Vajon, lesz-e még tavasz, és vajh' azt megérem?
Vajon, lesz-e holnap, addig is ezt túlélem?
Várok a semmibe és vajon eljön-e az én golyóm?
Várok a semmibe és meggyúrjam-e már a hógolyóm?
Várok a semmire, de, hiába, tán' nem jön el az én golyóm?
Várok a semmire, ha, én nem gyúrom meg, nem üt le hógolyóm?
Csak egyedül ülök a jégpadon, gyakorlatilag odafagytam,
Csak egyedül ülök, maradandón, eddig hiába is harcoltam?
Csak egyedül ülök és az otthonomon hosszasan elmerengek,
Csak egyedül ülök és a fejem mellett becsapódnak lövések!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, nézem a fegyveremet, befagyott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, a fegyverem, már előttem halott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, benne, de a lelkem… hitehagyott.
Lesném én otthon a szép kandalló-lángokat,
Fáradatlanul raknák rájuk hasábokat!
Célok nélkül, itt végzem én, pontos fejlövéssel?
Itt a semmiben, minek törődni kicsiséggel…
Itt várok a semmire és lám, hóvihar most meg is kezdődik,
Arcom nem olyan piros, de, a hátam is olyan nagyon fázik.
Alattam a jég felmelegedett, a jégpad lassan elmállik.
Nekünk, frontkatonáknak is vannak vágyaink, de a sorsunk a kötőfékünk,
Mi is lenne velünk, meg fronttal, ha kijelentenénk, hogy mi szabadon élünk?
Itt bizony lőnek, robbantanak, lélek zugába visszabújunk, mikor félünk…
A semmiben nincsenek álmok és nem léteznek mesés tervek,
A semmiben is tömegével vannak élhetetlen életek.
A semmiben hatályukat vesztik mind az őszintétlenségek…
A semmiben csak a semmit akarhatják elvenni,
A semmiben csak topogással sem lehet fejlődni.
A semmiben lehet maradék hitet elveszteni.
A januári égbolt pehelykönnyeket hullat,
A napsugár sűrű felhők mögött, bújva koslat.
Békés, csendes, meghitt érzések, itt nincsenek,
A nyugalom partjai, nagyon viharvertek.
Az idő itt végtelen, nincs finom fuvallata...
Mindent beterítve még tovább száll fent, magasba.
Vecsés, 2016, augusztus 17. - íródott sok versszak: anaforásban és belső rímesben.
Eltűnik minden a sors viharában,
s ifjúkorunknak legszebb álmai
messzire tűnnek az emlékek szárnyán,
de szívünk örökké őrzi titkait.
Gyermekkorunknak bűvös varázsa
csapongó lelkünk szép reményei,
a felnőtté érés, anyává válás
szívünkben él, és lelkünk vértezi.
Van, ami múlik, s nem emlékszünk rá,
elmossák magukkal a múlt árnyai,
de ami szép, az megmarad bennünk,
hiszen az ember, míg él, álmodik.
Szívünkben annyi öröm és bánat,
olyan sok féltés, annyi szeretet
gyűlik fel, s kísér, amíg csak élünk,
s fejünkben nyílik még az értelem.
Te is tudod. és jól tudom én is,
Minden elmúlik, semmi sem örök,
de néha mégis úgy felsajdul bennem
egy - egy emlék, hogy beleszédülök.
Mégis. Míg élünk, szeretni vágyunk,
s az lesz a végső óhajunk talán,
hogy magunkkal vigyük emlékeinket,
ha majd az éjjel karjaiba zár.
s ifjúkorunknak legszebb álmai
messzire tűnnek az emlékek szárnyán,
de szívünk örökké őrzi titkait.
Gyermekkorunknak bűvös varázsa
csapongó lelkünk szép reményei,
a felnőtté érés, anyává válás
szívünkben él, és lelkünk vértezi.
Van, ami múlik, s nem emlékszünk rá,
elmossák magukkal a múlt árnyai,
de ami szép, az megmarad bennünk,
hiszen az ember, míg él, álmodik.
Szívünkben annyi öröm és bánat,
olyan sok féltés, annyi szeretet
gyűlik fel, s kísér, amíg csak élünk,
s fejünkben nyílik még az értelem.
Te is tudod. és jól tudom én is,
Minden elmúlik, semmi sem örök,
de néha mégis úgy felsajdul bennem
egy - egy emlék, hogy beleszédülök.
Mégis. Míg élünk, szeretni vágyunk,
s az lesz a végső óhajunk talán,
hogy magunkkal vigyük emlékeinket,
ha majd az éjjel karjaiba zár.
A téli éj száz csillaga ragyog,
De kérdés, hogy ezek… mi ráragyog,
Melyek mosolyt küldenek a Földre,
Nekünk pont ide az anyaföldre.
Csillagokat, óh, majd felhő takarja
És hóesés, hó paplanba csavarja,
A Földet és fehérré válva nézzük,
Hóesést, csukott szemmel is élvezzük.
Hóesés jókor jött, pont szilveszter van,
Búcsúzunk hóesésben, álmainkban.
Egy sóhaj is száll, szél is nagyot sóhajt,
Vele dúdolunk egy szép ősrégi dalt.
Nagyon hull a hó, csendesen alászáll,
Talpunk alatt, hohó… recsegve megáll…
Nézzük hópihék… dombokat alkotnak,
Hogy nagyobb legyen, összekapaszkodnak.
Volt ez az óév, mely éppen most múlik el
Nem feltétlen vágott egybe terveinkkel,
De jő újabb év, miben erősen bízunk.
Mit hoz (?)… nem tudni, benne bízni még bírunk.
Hóesés maga a ragyogó világ,
Ezer csaló pehely, mint tiszavirág…
Hópehely csacskán, vadul táncra kél,
Ezer elmúlt melódiát regél.
Éjfélig és utána bandukolunk
Tervek útjain, jól elkalandozunk
A múlt évben és várva a jövőre
Kíváncsian, hogy mit hoz esztendőre.
Vecsés, 2010. december 27. - Kustra Ferenc József
De kérdés, hogy ezek… mi ráragyog,
Melyek mosolyt küldenek a Földre,
Nekünk pont ide az anyaföldre.
Csillagokat, óh, majd felhő takarja
És hóesés, hó paplanba csavarja,
A Földet és fehérré válva nézzük,
Hóesést, csukott szemmel is élvezzük.
Hóesés jókor jött, pont szilveszter van,
Búcsúzunk hóesésben, álmainkban.
Egy sóhaj is száll, szél is nagyot sóhajt,
Vele dúdolunk egy szép ősrégi dalt.
Nagyon hull a hó, csendesen alászáll,
Talpunk alatt, hohó… recsegve megáll…
Nézzük hópihék… dombokat alkotnak,
Hogy nagyobb legyen, összekapaszkodnak.
Volt ez az óév, mely éppen most múlik el
Nem feltétlen vágott egybe terveinkkel,
De jő újabb év, miben erősen bízunk.
Mit hoz (?)… nem tudni, benne bízni még bírunk.
Hóesés maga a ragyogó világ,
Ezer csaló pehely, mint tiszavirág…
Hópehely csacskán, vadul táncra kél,
Ezer elmúlt melódiát regél.
Éjfélig és utána bandukolunk
Tervek útjain, jól elkalandozunk
A múlt évben és várva a jövőre
Kíváncsian, hogy mit hoz esztendőre.
Vecsés, 2010. december 27. - Kustra Ferenc József
