Emlékezzünk egy percig most azokra,
kiknek tollukban olyan tinta volt,
hogy gyöngybetűt írt a pergamenpapírra,
s szinte ringatott benne minden szó.

Papírra írták minden tévedésük,
minden örömük, minden bánatuk,
s nem titkolták el magukba zárva,
mikor lelkükből bánat könnye hullt.

Emberek voltak, ahogyan más is,
de bennük sokkal több volt a szenvedély,
s úgy tudtak írni szinte minden nyelven,
hogy a papír is szinte már beszélt.


Magával sodorva minden érző lelket,
meleg szavakkal, szinte hallani,
hogyan szakad fel a lélegzetnyi csendben
az a tiszta hang, mit oly jó hallani.


Harag, és bosszú. Öröm, vagy bánat.
Vagy a féktelen, forró szenvedély,
minden, amely a lelkükből áradt,
a vékony papíron szinte újra élt.


És mi olvastuk. Annyira vágyva
minden sorát, és szinte minden szó
úgy vonzott magához bennünket mindig,
mint egy felcsendült bűvös zeneszó.


Ma is írnak még. Épp úgy, mint régen,
de papírok helyett sok helyen talán
billentyű hangja tör be a csendbe,
s másképpen szól a hangja is ma már.

Csak az érzések nem lettek mások.
Épp úgy van harag, öröm, szeretet,
s olyan jó, mikor lelkünkbe látva
szinte minden szó új erőt lehel.

Ma is hiszem, hogy mindegyik szó, mely
könnyet fakaszt a gyűrött papíron,
költők szívéből lecsurgott hála,
amely neked szól, mikor olvasod.

Hosszú az út az állomásig
s azon tűnődöm, mit vegyek?
Valami szépet szeretnék most,
amelyben örömed leled.
Elbambulok. És nem veszem észre,
hogy a vonat jön, s hirtelen
csak a vonatok sípolása
hangzik fülembe élesen.
felszállok gyorsan, s álmos utasok
közé leülök csendesen,
kora hajnal van, alig van élet,
s néhány utas még szendereg.
Lehunyt szemekkel utazom én is,
a kupé olyan jó meleg,
vagy csak a vágy fűt, nem tudom már,
amellyel hozzád érkezem.
Nem tudtam neked venni semmit,
hisz a vonat jött hirtelen,
pedig annyira szerettem volna,
hogy érezd: fontos vagy énnekem.
Rád gondolok, és feltolul bennem
annyi öröm, és félelem,
vajon szeretsz még? S vársz- e, engem?
Kérdezem magamtól csendesen.
És a vonat most közelebb visz,
egyre gyorsabban robog velem,
olyan hangosan zakatol most,
akár az én bolond szívem.
Aztán hirtelen megáll, s látom,
olyan boldogan integetsz!
Nem tudok szólni, karodba omlok.
De jó, hogy itt vagy kedvesem!
Mintha valami fény derengne,
amely átjárja mindenem,
s összeforrunk egy ölelésben,
szelíden, szerelmesen.

Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?

Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?

Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?

Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?


Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?

Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.

Lángokban égtünk akkor éjjel,
nem is értem, már, hogy lehet
olyan hirtelen lángra kapni,
ahogyan akkor ott, veled.

Ma is érzem a forróságát,
amely átjárja mindenem,
hisz az a tűz, mi benned égett,
felgyújtotta a szívemet.

Nem hittem el, hogy tudok szeretni
olyan tűzzel, mely oly heves,
mint a pillanat töredéke,
mely átsuhan rajtad hirtelen.

Nem is értettem akkor éjjel
magam sem azt, hogy mért teszem,
nem akartam már úgy szeretni
senkit, hisz lelkem oly sebes.

Lángokban égtünk, s akkor úgy tűnt,
sosem alszik ki teljesen,
hisz az a szikra oly erős volt,
s egy röpke perc alatt lángra kelt.

Mégis kihunyt, de mégse bánom,
hisz melege most is úgy ölel,
hogy felmelegít, és elvarázsol
újjá élesztve mindenem.

Most itt vagyok. Izzó parázsként
várva, hogy újra lángra kelts,
tudom, hogy lángod perzsel, éget,
de mégis: te vagy a mindenem!

Nem is volt szép, és nem is volt jó,
akadt volna tán jobb nekem,
nem is értem, hogy mért volt bennem
olyan végtelen szeretet.

Mért nem láttam a vészjósló árnyat
elborulni a szemeden,
hiszen ott volt a tekintetedben,
és én nem vettem észre sem.

Azt láttam csak, mit látni akartam,
kékséget, melyben elveszek,
szemed fénye, mint gyöngyöző vízcsepp,
Úgy gördült le a szívemen.

Nem is értem, hogy mit szerettem
benned meg olyan hirtelen,
mintha a villám csapott meg volna,
s megrezegtette mindenem.

Nem is értem már, hogy az a szikra
mért hűlt ki olyan hirtelen,
kegyetlen perc volt, míg átgázoltál
annyiszor bántott lelkemen.

Most itt vagyok. Könnyektől ázva,
burokba zártam szívemet,
hogy ne törjék össze soha többé,
légy mással boldog! Ég veled!