Imádkozunk, reméljük a jövőt,
Majdcsak végre meglátjuk eljövőt?
Imádkozunk, reméljük a jövőt.

Múltunk egy már elérhetetlen, biztosan fel nem dolgozott,
Mi benne volt, az mára már a semmibe elkalandozott?
Múltunk egy már elérhetetlen, biztosan fel nem dolgozott.

Végül is az életünk darabokra hullik, mint a törött tükör,
A sok tíz év, már nem mond semmit, már az öregség, végesen gyötör?
Végül is az életünk darabokra hullik, mint a törött tükör.

Ami már elmúlt, azzal nem tudunk, nincsen mit kezdeni,
De jő jövő oly' ahogy ideér, kezd a jelen lenni?
Ami már elmúlt, azzal nem tudunk, nincsen mit kezdeni.

Mindig új a feladat, ahogy a jövő lesz, mint átlényegült jelen,
Ezen el-filozofálva el is lehet mélyedni, de ez már jelen?
Mindig új a feladat, ahogy a jövő lesz, mint átlényegült jelen.

Feladat, nem kell -búban- a múltba tévedve révedni,
Feladat, hogy a jövőnek kell maradékát leélni?
Feladat, nem kell -búban- a múltba tévedve révedni.

Vecsés, 2021. november 30. - Kustra Ferenc József ? íródott 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)

Csermely az élet, botorkálunk,
Bár a kövek közt meg- meg állunk.
Messze van, nem látjuk ér végét,
Ki, hogy fogja élni életét?

Kinek élete hosszan folyik,
Ő az életével jól játszik.
De, élete széles is lesz?
Ez nem tudni, hogyan is lesz...

Az életnek is van hordaléka,
Mi lerakódik a folyópartra.
Úsznak benne motoros hajók,
És csorognak rakott uszályok.

Vagy kanális, vagy Amazonas,
Vagy csak banális, vagy hatalmas.
De mindenképpen tovább kell élünk,
Medrében, továbbfolyik életünk...

Budapest, 1997. augusztus 30. ? Kustra Ferenc József

A hajnali köd nesztelenül, lassú léptekkel
Oson át a nyálkás, a nedvességtől csöpögő
Útszéli fák között, versenyez a kikelettel
És a betonúton mutatta, hogy ő az erő.

Az út olyan lett, mintha egy termoszból
Gőzölgő, forró kávét kilocsoltak
Volna, hogy ki ne lássunk a köd sugarából
És az úti vándorok lassacskán haladtak.

Korán keltem, úton voltam
Suhantam a célom felé.
Jött a pirkadat, haladtam
Mint, ahogy a vándor teszé.

Kísértetként lebegve suhanok az úton,
Opel Zafirából a szememet meresztem,
Hogy jól lássak a sötét, ködárnyék monoton
Sötétjében… kormányt, félelmet nem eresztem.

Suhanok ködbeveszően, mint ninja…
A sötét és nyálkás út nem akadály.
Én vagyok a sötétség eltűnő harcosa,
Repülök előre, mint a tengeri sirály.

Olyan volt, mint háború vérgőzös ködje,
Én suhantam, hogy odaérjek mielőbb.
Csak attak volt és rohantam előre,
Bennem volt az, hogy mi lehet, lesz később…

Épp, hogy észrevettem, az átvágó vaddisznókat,
Libasorban meneteltek, mint köd katonái…
Tapostam a féket, koptattam a gumikat,
Sikerült… áldom Urunkat, jók az imáim!

A hátamon nem volt batyu pogácsával,
Mentem dolgozni, kávét vittem magammal.
Ködös hajnalon róttam a betont kocsival,
Lett napfelkelte… napfényt is vittem magammal.

Budapest, 2011. november 14. – Kustra Ferenc József

Feladjam, ne adjam? Ez itt a kérdés?
Sok a körülmény, mi legyen a döntés?
Tudok én dönteni jól és vagy rosszul,
Kérdés, hogy az élet mit ad válaszul.

Még áll a vár, de lassan lakatlan lesz.
A jövőmet várom, várom, hogy mi lesz?
Átcsap-e sorsrontó tragédiába
És mint senki, mehetek vakvilágba.

Ötven éves vagyok és újra kezdtem,
Próbálom sikeressé tenni éltem.
Az életben én csak rosszakat látok,
Rossz úgy behálóz mindent, mint a pókok.

Zeusz és a többiek! Haragusztok?
Tán mondanátok, miért haragszotok.
Mondjátok, én tán el vagyok átkozva?
Ki lehet oka, talán egy boszorka?

Kérlek, hogy vegyétek le már a rontást
És sújtsa inkább a rosszat, bárkit, mást.
Tudok sokat, ki ezt bőven érdemli,
Már legyen más, ki ezt tényleg érdemli.

Feladjam, nem adjam, ez itt a kérdés?
Bontsam le én a saját váram, no és?
Ötven évesen önként így dönteni,
Az magamat már örökre leírni.

Már küzdöttem eleget, tettem érte,
Hadd érjen be már a munkám gyümölcse.
Már lejárt a hét szűk esztendő plusz egy…
Engedjétek, mi jó, mi előre megy.

Már csak nem veszitek a lelketekre,
Egyel még több lesz a szegény, embere.
Mi ebben az élvezet, mi jó ebbe?
Ott ebből nincs mindenkinek elege?

Döntöttem, most még kérlek benneteket…
Megtagadtok? Tagadom léteteket.
Elég ebből! Mért vagyok senkiházi?
Tán ti tagadjátok azt, mi világi?

Ne csak csillantsátok felém a reményt,
Tegyetek végre, igazi engedményt.
Megígérem, még keményebben fogok
Dolgozni, mint ahogy én rászorulok.

Feladjam, ne adjam? Ez itt a kérdés?
Most már végleg kezetekben a döntés.
Élhetem tovább, mihaszna életem?
Előkerül, túloldali végletem…

Én meg fogom markolni a szerencsét,
Adjatok belőle, egy kis üvegcsét.
Kezdjétek el legalább csepegtetni,
A sok-sok csepp majd, elkezd megáradni.

Korpa közt hadd legyek én a búzaszem,
Mely cseppektől csírázik, szárba szökken.
Ebből lesz az aranysárga búzaföld,
Szakmám, az életet adó termőföld.

Nem csak rólam van szó, már másokról is,
Kérdezik, hogy boldogulunk? Mikor is?
Ennyiünket már mégse büntessetek,
Ez tán’ nem a legjobb élvezetetek.

Győzzön végre szakértelem és tudás,
Ez legyen a világ sora és nem más.
Fontoljátok végre, eljött a döntés:
Feladjam, ne adjam? Ez itt biz’ kérdés…

Budapest, 1998. július 4. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia?

Lelkesen nyitottságra?
Újra, van benned lelkesedés?
Te vagy új-ember.

Hittel mész áruházba?
Van annyi pénzed, hogy fizess is?
De vajon honnan?

Orrod előtt elment busz,
Esőben még össze is fröcskölt?
Ennek is örülsz?

Ha bezárt az új kisbolt,
Forgalom nélkül… táncba kezdesz?
Dögöljön éhen?

Neked miért megy ilyen
Jól, nagy adóelkerülő vagy?
Ja! Milliárdok…

Ittál Te már csapvizet?
Lelked folyvást harcol Teérted…
Vannak ilyenek…

Vecsés, 2021. május 29. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjon csokorban.