Olyan sok kérdés kavarog bennem,
s azon tépődöm szüntelen,
tyúk, vagy a tojás volt először?
Azt mondd meg nekem, Istenem!

Ha tojás volt, ki tojta azt meg?
S mikor a héja felrepedt,
mitől lehetett csirke benne,
ha kakas nem létezett?

Ha tyúk volt először, hogyan termett
és kakas nélkül hogy lehet
olyan kétrétű tojást tojni,
amelyből végül csirke lesz?

Ezernyi kérdést sorolhatnék,
amelyre választ nem lelek,
oly sok bennem a bizonytalanság,
amely fölöttem ott lebeg.

Mért nem jut kenyér sok szegénynek,
hiszen a földön megterem,
s jutna belőle bárkinek, ha
ilyen kapzsiság nincs jelen.

Uram! Ha mindent Te alkottál,
mért tűröd azt, hogy így legyen?
Mért nézed el. Hogy a gonosz győzzön
legyűrve igaz népedet?

Mért nézed azt, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve küzdjenek?
Amíg népeden nem segítesz,
a gonosz mindent tönkre tesz.

Tehozzád szólna annyi ember!
Mért nem hallod meg, Istenem?
Mért nem látod a szenvedésünk?
Nézz ránk. Segíts meg Istenem!

Olyan lettem, mint a vén diófa ága,
amelynek pergő gyanta könnye hull,
csupasz törzsére lassan végigfolyva,
mint szempillámon, ha bánat könnye hull.

Ő is siratja néma pusztulását,
ahogy magamban én is fájlalom
az elmúlott időt, mit rád tékozoltam,
s nem maradt bennem más, csak szánalom.

Nem is értem, hogy mért tudtam szeretni
olyat, akinek nincs érző szíve,
helyébe kemény, hideg kőlapul csak,
s nem érdekli, hogy másé vérzik e.

Nem is értem, hogy mért hagytam elszállni
az időt, mely száguld, s üvöltő szele
hófehér kristályt fúj sötétlő hajamra,
s márvány arcomra fagycsókot lehel.

Nem bánom már, hisz kárpótolt az élet,
bár nem adott soha földi kincseket,
csak két csillagot, mely olyan drága nékem,
ha rájuk gondolok, szívem megremeg.

Nem várom már, hogy rám csillan a napfény,
csak e két csillagot hagyja meg nekem,
had láthassam, hogy felettem ragyognak,
hiszen az övék egész életem.

Ha majd vén leszek, s sűrű ráncokat sző,
az idő pergamen bőrű arcomon,
akkor is ugyan úgy szeretni foglak,
mint azon az első. édes hajnalon.
Amikor először fogtalak karomban,
s parányi ujjad játszott arcomon,
tétován, mintha angyalkéz simítná,
s elmúlott bennem minden fájdalom.
Már akkor éreztem, hogy te leszel mindig,
nehéz időkben minden vigaszom,
érted lesz erő megfáradt kezemben,
s hozzád fog szólni minden mosolyom.
Sosem hittem, hogy ennyire tud fájni,
hogy már felnőttél, s olyan messze vagy,
úgy hiányzol, és fátyolos szememből
kristályos gyöngyként könnyek hullanak.
Úgy mennék hozzád, száz határon túl is,
de alig érzem már fáradt lábamat,
rögös az út, és alig tudok lépni,
de most is hozzád száll minden gondolat.
Magam vagyok. de elhasznált szívemben,
amíg egyetlen dobbanás marad,
te érted dobban, s bármi is történjen,
ez a szeretet soha nem apad.

A nyárelőről TANQ csokorban írt a szerzőpáros.

A bárányfelhőcskék
Habosak, mint egy szép hullám.
Ó, napfénysugarak!
Selymes füvek fürge ujja,
Itt a nyár, ő itt van, újra.
*
Szivárvány derűje
Borítja messzi láthatárt.
Szép a szín-kavalkád.
Szoknyában jár a képzelet,
Horizont lelkét kémleled.
*
Hajnaltájt, a csendet,
Macska léptei zavarják.
Köröm tán' nyikorog.
Aranyporban él a hajnal,
Felhők alatt száll galambbal.
*
Nagy, gátlásos sóhaj,
Nem engedhet meg napozást.
Félig levetkőzve.
Lágy fénycsipkébe öltözik,
Ajkára rá, vágy költözik.
*
Pezsgő a forróság…
Gémeskútban van hideg víz.
Hópihe hiánya...
Melegszik az idő máris,
Szerelemben hét határ is.
*
Kút kiapadóban,
Réten már szomjúság honol.
Eső rég nem esik.
Tűző napon szomjas világ,
Kalapodban rózsavirág.
*
Vad, álmatlan éjjen
Áramlik gondolati-szél.
Vizes lenne eső...
Forró széllehelet-álom,
Táj esőt vár. Minden áron.
*
Fa öreg kérgében
Bugylival vésett üzenet.
Örök a vélemény.
Fába vésett szép üzenet,
Kéregbe rejt ál-hiteket.
*
Szív szava is lehet
Messzi pusztába kiáltott.
Már, kopott szerelem.
Szíved kopik csak magától,
Múltad benne kunyhót ácsol.
*
Szél elkergeti az
Éltünkből, meleg álmokat.
Kis, kutyagomolyag.
Vihar előtti csend honol.
Menedék is összeomol.
*
A tikkasztó meleg
Érleli szép virágokat.
A növény is szomjas.
Izzad az ég, de könnyezik,
A patak vízzel megtelik.
*
A lét, sóhajtozón
Keresi a békességet!
Napsugár, jöjj, szeress!
Lét sóhajt, nyugalmat keres,
Halkan súgja: ember szeress!

Vecsés, 2017. április 11. - Mórahalom, 2017. április 6. - Kustra Ferenc József-- A haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Farkas Tekla. A versrész címe: „Selymes füvek fürge ujja”!

Itt a tavasz, hahó-, halihó!
Bízom benne, már nem lesz több hó.
Szépen virágzik a cseresznyefánk,
Vacsorára lesz: ízzel töltött fánk.

Már napoztam is, tán’ harminc percet,
Ez jól szolgálja az egészséget.
Nő a fű és leveleznek a fák,
Látom, jönnek az udvari zabák.

Nagykovácsi, 2006. április 25. – Kustra Ferenc József